Volgák a versenypályán: orosz gépek régen és most

Nemrégiben utánajártam, vajon mit lehet kihozni egy Volgából és hogy miként teljesít, ha úgy becsületesen meghajtják egy versenypályán.

Azért mégiscsak a szovjet autóipar presztízsjárművei voltak, kis túlzással a keleti blokk Mercedesei. A Volgák tekintélyes mérete és határozott megjelenése már kiskoromtól fogva nagy hatással volt rám, mi több, tanulóvezető-autómat szintúgy a Volgának köszönhetem, de ennek kalandos történetéről majd a cikk végén rántom le a leplet.

Most magasztos cél hajt, ami nem más, mint hogy lássak Volgákat versenypályán, amint ordító motorral rajzolják fel az íveket az aszfaltra. Az sem tántorít vissza, hogy egészen Lettországig kell utaznom egy ilyen különlegességért a világháló gyorsfolyású csatornáin. Igen, fenn északon, a lettek keltették újra életre 2010-ben Csipkerózsika-álmából a Dzintara Volga versenysorozatot.

Arról a legendás versenysorozatról van szó, amely taxisofőrök hétvégi amatőr versenyeként indult a hatvanas évek derekán, és egészen a kilencvenes évekig töretlenül zajlott a Szovjetunióban. Kezdetben majdhogynem utcai Volga M21-esekkel álltak a rajtrácsra a lelkes sofőrök, majd ahogy nőtt a sorozat népszerűsége, a nevezési listákon megjelentek a komolyan átalakított, vérbeli verseny-Volgák is. 1966-tól már igazi versenypályákon, komoly csapatokkal folytak a küzdelmek, és az idő múlásával a legelismertebb szovjet versenyek közé lépett a széria.

Egy korabeli újságcikk szerint a pályaautóvá átalakított Volga 24-esek legnagyobb teljesítménye akkoriban elérte a 175 lóerőt. A könnyített karosszériájú, felpaprikázott motorral, módosított futóművel és fékrendszerrel felvértezett versenygépek 200 km/h feletti végsebességre is képesek voltak. Szerencsére a hagyományok olyannyira erősek a Volga-imádók lettországi táborában, hogy 2010 óta a Dzintara Volgát rendre megrendezik minden évben, sőt 2012-ben a pálya-Volgák ellátogattak szülővárosukba, Nyizsnyij Novgorodba is, méghozzá egyenesen a Nyizsegorodszkoje ringre, a Motul Gorky Classic betétfutamaként.

Ami a szabályokat illeti, a versenyautók átalakítására szigorú előírások vannak, hogy megőrizzék történelmi jellegüket – például kizárólag eredeti karburátorokat lehet használni, és a járművek saját tömege sem lehet kevesebb 1200 kilogrammnál. De miért Gorky Classic? Mert a Volga-menti Nyizsnyij Novgorod 1932 és 1990 között a Gorkij nevet viselte, s innen kapta a Volgákat is gyártó vállalat a Gorkiji Autógyár (Gorkij Avtomobil Zavod – GAZ) nevet.

Egyébként a Dzintara Volga autói között igazi különlegességek is megtalálhatók. Lelkes megszállottaknak például sikerült restaurálniuk Juris Belmers legendás verseny-Volgáját, s rajthoz állt az úriember testvére, Valdis Belmers is, aki szintén ikonikus pilóta volt a vasfüggönyön innen. Ne feledkezzünk meg az egészen modern, ZMZ–406 kódjelű motorral hajtott fekete M21-esről se, mely rendre az indulókat színesíti, és nem mellesleg felveszi a versenyt az újabb 24-esekkel is.

Édesapám a nyolcvanas években többször utazott üzleti útra a „nagytestvérekhez” Moszkvába, hogy eladja a magyar ipar igen remek termékeit. Nagy szó volt ez akkor, hisz pazar portékákat a Szovjetunióban is lehetett ám vásárolni kis szerencsével, méghozzá potom pénzért – persze ha kiálltuk a kígyózó sorokat. Gondolok itt például minden gyerek álmára, a pedálos Moszkvicsra. Az egyik ilyen kiküldetés végén, a hosszú – és természetesen vodkával „aláírt” – tárgyalások, no meg a többfordulatú fúrógép és az irhabunda megvásárlása után mondanom sem kell, édesapámnak sikerült szert tennie vágyamra, a fent említett kincsre. Ám öröme, hogy az üzleti út megkoronázásaként minden családtagnak tudott venni egy kis ajándékot, elhamarkodottnak bizonyult, mert a taxiba, amivel ment volna a repülőtérre, sajnos nem fért bele a pedálos járgányom.

Ekkor jött a megmentő a kombi Volga személyében, melynek csomagtartója úgy nyelte el a Moszkvicsot, akár blöki a velős csontot. A reptérre jutás ezzel megoldódott, ám édesapám kálváriájának még közel sem volt vége. Egy aprósággal nem számolt: a pedálos Moszkvics bizony dögnehéz szerkezet volt, vagyis nem lehetett a jól bevált, „cipőorral a mérleget megtámasztó” bűvészmutatvánnyal elfedni valós tömegét, ami a piszkos anyagiakra fordítva azt jelentette, hogy apámnak több pénzt kellett volna fizetnie a túlsúly miatt, mint amennyiért vette a csodaszép autót. Utólag belegondolva óriási szerencséje volt (és persze nekem is), hogy miközben a mérlegelést végző orosz úriemberrel egyezkedett, épp jött a malévos magyar pilóta, aki hallotta az elkeseredett alkudozást, és megsajnálta édesapámat.

A kedves úriember kérés nélkül kikapta a Moszkvics kormányát – vagy ha úgy tetszik: az irányítást – édesapám kezéből, és megbeszélte a mérlegelést végző alkalmazottal, hogy az autót az ő csomagjaként kezeljék, mi több, azt is, hogy úgy vigyázzanak rá berakodáskor, akár a szemük fényére. Mindez egyet jelentett azzal, hogy a Moszkvicsom ingyen és épségben érkezett Budapestre. A segítséget ezúton is köszönöm a pilótának, hisz nélküle nem kaptam volna meg életem első, és máig legkedvesebb autóját. Nagyon szerettem a libafoszöld négykerekűt, amely mindig pöccre indult, tökéletesen dolgozott a fokozatmentes váltója, és olyan extrákkal volt felszerelve, mint a defektmentes gumiabroncsok, a praktikus oldalsó tárolórekeszek, az erőforrása pedig már akkor láncos volt, valószínűleg a pedálokon keresztül érkező bődületes nyomaték miatt.