Noha ekkora nagyságrendben sokan gondolkodnak el használt járművek alternatíváin, az új autó vásárlása mégis több pozitív hozadékkal jár. A gyártói garancián és a kiszámítható üzemeltetési, fenntartási költségeken túl nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy egy frissen szalagról legördült kocsi kibontásának, kicsomagolásának élménye azért nem fogható egy kissé viseltes négykerekű kompromisszumos választásának kényszeréhez.
A válságautók egy további, igencsak fontos előnnyel bírnak: az olcsó kivitelezés olyan kipróbált rendszerek használatát tette szükségessé, melyek korábban más modellekben már bizonyítottak, tehát a kissé öregecskének tűnő elemek sok esetben robosztusságot, kiforrottságot biztosítanak, miközben az egyszerűség a szervizigények csökkenésével, illetve az olcsóbb alkatrészekkel hoz újabb piros pöttyöket a konyhára.
A Dacia a Renault hátszelével meglehetősen nagy tapasztalattal rendelkezik az említettekben, így méltán szavazhatunk neki bizalmat, miközben ezt a csoport termékeinek tesztjei egyelőre szintúgy alátámasztják. A Logan legfrissebb kiadása mellett a hasonló arccal ránk mosolygó Sandero ötajtós kisautóként jóformán a legköltséghatékonyabb piaci szereplő. A formák továbbra is megállják a helyüket modern világunkban, a tapasztalatok alapján a Daciák jelenlegi formanyelve, a mokány, kissé morcos orrkiképzés kifejezetten tetszik a többségnek, ám a hátsó traktus inkább egyszerűbb, elnagyolt vonalakkal operál.
Az összkép teljesen rendben van, aki pedig a divatra fogékony, a Stepway verzió műanyag betéteivel akár dögös eredményt is kaphat. A metálkék szín is kifejezetten jól áll tesztalanyunknak, érdemes tehát bátrabban nyúlni rendeléskor a palettához, a vidám autók manapság úgyis virágkorukat élik. Persze a költséghatékonyságra való törekvést lépten-nyomon diagnosztizálhatjuk. A csomagtartó pőre lemezből álló, burkolatlan pereme, az egyszerű kapaszkodók és a pórias tetőkárpit, az egy darabból álló ajtóborítások éreztetik a spórolást, de közel sem fájó módon. A más szempontok alapján tetszetős sötétszürke betét, az ülések strapabíró kárpitozása, az időtállónak tűnő burkolatok feledtetik az előbb felsorolt hátrányokat, a műszercsoport és a szellőzőrostélyok, valamint a logikus, egyszerű felépítésű klímakonzol tekerőkapcsolói pedig kifejezetten kellemes érzetet keltenek.
Széltében ugyan nem túl acélos a Sandero helykínálata, de a bőséges fej- és lábtér láttán elismerően bólinthatunk, s a 190 centiméter magasra nőtt utasoknak sem kell aggódniuk, ha a hátsó sorba kényszerülnek. A csomagtartó űrtartalma inkább az átlagot képviseli, de jól pakolható. A műszerfal egyszerű ugyan, de logikusan és ergonomikusan épül fel, s a használat során hűen szolgálja a gazdát. Hihetetlen, hogy már ebben a kategóriában is méretes érintőképernyőt kapunk mindössze 70 000 forintért, további 35 ezerért pedig a kelet-európai térképcsomagot egészíthetjük ki a teljes kontinenst lefedő pakkal. Sajnos a hangszórók már közel sem ilyen jó minőségűek, bizonyos hangerő felett kelletlen recsegéssel adják tudtunkra, hogy ne tekerjük feljebb a hifit.
A Renault-tól származó kilencdecis háromhengeres 90 lóerővel és ötfokozatú kézi váltóval került a Dacia orrába. A franciák kis turbósa becsületesen mozgatja az ötajtós karosszériát (10,8 másodperces 0ľ100-as mért sprinttel), azonban hangján átlépve kulturálatlanságával vonhatja ki ellenszenvünket. Aki a simább járású motorokat preferálja, inkább válassza a nem sokkal lassabb, kipróbált 1,2 literes 75 lovas négyhengeres blokkot! Maga a hangerő nem meglepő módon magas, a 100 km/h-nál már 2500-at forgó háromhengeres 130-as tempónál 70 dB feletti zajt kelt, ami ugyancsak bizonyítja, hogy nem az autópálya a Dacia fő vadászterülete.
Fogyasztásban azért kellemesebb vizeken evezünk, a 90 lovas háromhengeres ugyanis még a mostoha március közepi télben sem nyelt le 6,6 liternél többet, míg normakörünkön 5,7 literes étvágyával bizonyította rátermettségét. A kerek 5 literes adat sajnos megközelíthetetlennek tűnt, pedig a váltó áttételezése a jó kapcsolhatóság mellett ugyancsak jó pontokért kiált.
Az átlagos, középállásban bizonytalan kormányzás mellett a futómű inkább a kényelemre és a rosszabb minőségű utakra van hangolva, épp ezért az úthibákon relatíve csöndben lép át, ellenben a Dacia kanyarban erősen dől, s alulkormányzottsági hajlamot mutat, tehát nem a gyorsaságáért fogjuk szeretni. Persze nem is azért kell, hanem azért az értékegyüttesért, amit az árcédula ellenében kapunk.
Hiszen benzines motorral szerelt Sanderót már kétmillió forint alatt is kaphatunk, a klímával is megtoldott, jobban felszerelt Arctic változatért pedig 2,4 milliót kell letenni az asztalra, s az olcsó extrák, a jutányos áron mért metálfény csábítóan hatnak, érdemes hát néhány opciós tételt megfontolni. A 90 lóerős háromhengeres turbómotorral 2,7 milliót kóstál a Sandero, ami ezzel a párosítással csupán a legmagasabb felszereltséggel elérhető. Szinte minden hájjal megkent tesztalanyunk épp túllépte a 3 milliós küszöböt, azonban a tolatóradar vagy a sebességtartó automatika feladásával ismét becsúszhatunk a lélektani határ alá.
A műszercsoportban alapáron fedélzeti számítógép foglaltatik, tehát tisztességes felszereltséget kapunk nagyon jó áron. Persze ennél több extrát még akkor sem választhatunk, ha szívesen pipálgatnánk még, azonban az olcsó ajánlatokra vadászók számára a bőséges lista bizonyára maradéktalanul elégedettségükre szolgál majd. Konkurensek között jó dolga van a Sanderónak, ugyanis közel, s távol nem kapható hasonlóan költséghatékony ötajtós modell, a szedán karosszériával hódító Loganhez legközelebb pedig a jóval drágábban mért Peugeot 301 áll. Piaci résben áll tehát a Dacia büszkesége, s csupán a kisebb típusok tudják megszorongatni.
Az írás tesztünk kivonata. A teljes verzió ezen a linken érhető el.
