Sportzakó hátizsákkal: Jaguar XF Sportbreak teszt

Ahogy a szabómester különleges öltönyei és a konfekcióméretű melegítők között szakadék tátong, úgy ás gödröt a Jaguar önmaga és konkurensei közé.

Noha a prémium kategóriában könnyelmű választási lehetőséget kínál a klasszikus német trió, a különbözni akarás, a stílusosság ösvényén haladva olyan értékeket fedezhetünk fel, amelyek kétségkívül szolgálnak másutt elérhetetlen élményekkel. Vajon a járt utat érdemes-e elhagyni a járatlanért?

Akármennyire is röghöz kötöttek vagyunk, s az objektivitás az egyik legfontosabb védjegyünk, az XF Sportbreak esetében bizony el kell térnünk hagyományainktól, a fémszobrászat egyik kiválósága egyszerűen nem engedi meg, hogy szó nélkül hagyjuk. A szinte tökéletesre csiszolt sziluett könnyed vonalakkal határolt, a lényeg pedig ezúttal is a részletekben rejlik, azokból pedig számtalan gondoskodik az elegáns, mégis sportos összkép harmóniájáról.

Az utastérbe csöppenve ugyancsak érezzük az előbb felvázolt törődést, a csábítás művészete egyértelműen a Jaguar erényei közé sorolandó. A kényelmes ülésekbe csusszanva ugyan elsőre kissé szűkösnek tűnik az XF, de elöl és hátul is tisztességes a helykínálat, utóbbi esetében még a nyúlánkabbaknak sem kell aggódniuk, a csomagtér pedig emberes térfogattal bír, s praktikus rögzítőelemeknek sincs híján. A kalaptartó megoldása ellenben a kategóriához mérten elnagyolt, a rögzítés és a felpattintás már a középkategóriában is elegánsabb és okosabb kivitelezésű.

A puha tapintású fekete bőr, a divatos textúrával ellátott alumíniumbetét és a zongoralakk tipikus belső hangulatot eredményez, azonban a megannyi lehetőség közül érdemes bátrabban válogatni a kárpitok és betétek között. Az apró finomságok természetesen itt sem maradnak el: az érintésre kapcsolódó belső fények, a kékes hangulatvilágítás, a síkból gombnyomásra kiemelkedő váltóvezérlő tárcsa és az előbukkanó szellőzőrostélyok, a kesztyűtartó elegáns krómgombja az eddig tapasztaltakkal szemben más dimenzióba repíti az utasokat. A középkonzolt uraló érintőképernyős fedélzeti rendszer ellenben rettentően lelombozó. Némi megszokás árán ugyan jól kezelhető a felület, de a logika és az ergonómia messze nem az erőssége, a reakcióidőről pedig inkább ne is beszéljünk, a navigáció bizonyos pontjaiban a lassúság már-már veszélyesnek mondható.

Az óracsoport viszont szép, ám a két műszer közé biggyesztett kijelző szintén lassan frissül, ráadásul érthetetlen módon a pillanatnyi fogyasztás megjelenítése kimaradt a szoftverből, a logika kuszaságát pedig jelzi, hogy a megjelenő útadatok csak a fedélzeti rendszer beállítás menüjéből érhetők el. További apró baki a váltóvezérlő tárcsa krómozott bevonatának becsillanása, ami erős napfényben könnyen megtréfálhatja a sofőrt.

Az XF egyik kiváló pontja vitathatatlanul a 2,2 literes lökettérfogatból 163 lóerőt és 400 Nm-t kipréselő négyhengeres. A kifinomult járáskultúra legalább olyannyira jellemzi az erőforrást, mint a hirtelen töréspontokat mellőző nyomatékgörbe. A nyolcfokozatú automata váltóval okosan együtt dolgozó dízel bizony kellemes társ a mindennapokban. Mindeközben ereje teljében van az XF, a gyártó által megadott 163 lóerő egyszerűen többnek érződik, s a Jaguar által közölt 10,9 szekundumos kötelező sprintet ugyancsak könnyedén múltuk felül: méréseink szerint 9,1 másodperc alatt képes a sportosan elegáns kombi sebességmérője túlhaladni a 100-as számon. Eközben nem kell aggódnunk az étvágy miatt sem, jól megszokott módon a nyolcas automata dízelmotorral társítva nem volt még torkos egyetlen tesztautóban sem: a sok városi etappal megtöltött napok alatt sem kúszott 6,5 liter fölé az átlag.

Mindeközben a csendesség a kategória elitjébe emeli az XF sportkombit, amely még autópályatempónál sem hangosabb 65 decibelnél. Az élmény persze egy selymes hangú benzines társaságában még teljesebb volna, ám a kanyarokban kapott adrenalinkapszula kárpótol mindenért. A pontos kormányzással megfejelt élmények mellett a futómű kellően feszes és kiegyensúlyozott a nagy sebességű kanyarok magabiztos abszolválásához, miközben következetesen rugózza ki az út nagyobb egyenetlenségeit is. A sportosság garantált, az élvezetek hajhászása ezúttal nem csupán marketinges kiáltvány, az agilis XF tényleg képes széles mosolyt csalni az arcunkra.

A menetstabilizátor sportosabb állásában nagyobb gázra még a fenekét is megtáncoltatja a nagymacska, a teljes kikapcsolást követően pedig csupán a vezető képességein múlik, hogy meddig képes feszíteni a határokat. Mindezt a fék tudja árnyalni valamelyest, amelynek adagolhatóságán még van mit javítani, a túlságosan érzékeny pedál szinte érintésre megdolgoztatja a tárcsákat, így a szokatlan karakterisztika mindenképp megszokást igényel. Noha a vezetési élmény példának okáért a bajor ellenlábasnál is adott, a stílussal keveredve a brit tesztalany személyében hangulatosabb partnerre lelünk, miközben az árlista sem riasztja el a vásárlót. A próbatételre fogott modell ugyan átlépi a 18 milliós határt, de ésszerű extrázással az összeg még barátságosabbra is kimunkálható.

Normaszinten a Jaguar XF Sportbreak 16,7 millió forintos áron hozható el, s bár ővé a legsoványabb cédula, a vetélytársak is közel állnak: a fokozatmentes automatával és a legfinomabban járó kétliteres dízelmotorral az Audi A6 200 000-rel kerül többe, a BMW a kissé kemény járású 520d-vel pedig 17,1 milliót kóstál. A Mercedes–Benz szintén versenybe száll a nemrégiben ráncfelvarrott E osztállyal, ugyanis a normaszintre hozott E220 CDI sem lépi túl a 18 milliós határt. A Jaguar egyértelműen a legstílusosabb mind közül, ám fedélzeti rendszerét és az asszisztenseket tekintve ő áll a lista alján, továbbá értékvesztés szempontjából ugyancsak utolsóként kulloghat.