Számadás – Kia Sportage 2.0 CRDI 4WD Aut. teszt

Meglepetésre a Sportage csúcsváltozata a rosszindulatúan megelőlegezett „indultak még” skatulyájából olyannyira előlépett, hogy aranyat is adhatnék neki.

Az ördög persze a részletekben rejlene, de a kétliteres dízelmotorral szerelt Kiával végre összeállt a kép. Elégedettségünkön már a számháború diadalmenete után sem kellene csodálkozni, hiszen a négyezres fordulaton ébredő 184 lóerős teljesítmény és az 1800 és 2500 között tetőző 392 Nm-es nyomaték akár egy kemény munkára fogható terepjáró, vagy éppen egy igencsak sportos autó adatai is lehetnének.

Noha a gyári 9,8 szekundumos sprintidővel szemben mért 8,4 másodperces eredmény élménydús vezethetőséget sejtet, ezt a feltételezést a kissé tétova automataváltó árnyékolja be, ami lassú, ám cserébe kifinomult kapcsolásaival hívja fel magára a figyelmet. Mindenesetre ennek árnyoldalait a már egészen alul szépen dolgozó, ám gyorsan lecsengő erőforrás karakterisztikája némileg palástolni képes, széles mosolyt, gyors gázreakciót mégsem várhatunk az öngyulladóstól. Annyi baj legyen, majd nevetünk a benzinkúton, hiszen a prospektus jóslatai ellenére egy deciliterrel alacsonyabb normakörünk (7 l/100 km) megfelelő hatékonyságról tanúskodik, igaz, az országúti spórolásért majd éppen a bolygóműves váltó miatt fizetünk súlyosabb árat a városokban, ahol inkább 9 literhez konvergáló eredményre számíthatunk.

A legnagyobb meglepetést ezúttal a futómű szolgáltatta, ami a benzinmotorral szerelt kivitellel szemben immár harmonikusabb képet fest. Noha a menetkomfort csorbításán látványos, 18 hüvelykes felnik kívántak munkálkodni, a korábbi pattogást már nem észleltük, s a felfüggesztés is szebb, hosszabb amplitúdókon dolgozott. Félreértés ne essék, a kanyarban magabiztos, szerény oldaldőlésű autó hangolása továbbra is feszes, de talán a nagyobb terhelés, talán egy újabb finomhangolás okán immár élhetővé vált. Mindenesetre a négykerékhajtással együtt a Sportage viselkedése kiszámítható, határhelyzetben alulkormányozottsági hajlama gázelvétellel, a far finom csúsztatásával könnyedén korrigálható. Ezzel együtt már a terepjárási képességeket sem érheti kritika.

A sok pozitívummal ellentétben a kormányzás továbbra is vesszőparipánk, s e téren a koreai gyártók lemaradása akár általánosnak is tekinthető. Mindenesetre a középállásban való érzéketlenség, s az ebből fakadó bizonytalan egyenesfutás tetten érhető, azaz a volán töretlenül rosszul súlyozott és érzéketlen. Mindazonáltal egy rendkívül vonzó és teljes értékű SUV-vel állunk szemben, ami ebben a konfigurációban immár teljesjogú ellenfele a küllemében femininebb, ám utasterében kifinomultabb Hyundai ix35-nek. A kettejük közötti szakadék ezzel bezárult, s az akcióktól és a privát igényektől függően egymást kerülgető árkülönbségek sem relevánsak annyira, hogy ne csak az ízlésünk legyen a döntőbíró.

Egy 136 lóerős, kétliteres dízelmotorral szerelt Kia Sportage kulcsait alsó hangon 6 579 000 forintért tudhatjuk magunkénak, miközben EX Premium felszereltségű tesztautónk alapáron 8,2 millióért kelleti magát. Az erőforrás plusz 150 000 forintért combosodik 184 lovasra, s 750 000 forintért társul hozzá négykerékhajtás, további 300 000-ért pedig a nem kifogástalan és jelentős (+1,1 l/100km) többletfogyasztást eredményező automata váltó.

Összességében tehát a Kia Sportage értékarányos képviselője a kategóriájának, de továbbra is megalkuvásokra kényszerítő hibáival közel sem kompromisszummentes választás ahhoz, hogy a szívek megdobbanásának hiányában ne fordíthassunk hátat neki, s ezt igencsak könnyelműen tehetjük meg, ha az emelt hasmagasságról és a szükségszerűen vele járó nagyobb szélzajról lemondva akár házon belül más szegmens képviselőivel kezdünk el szemezgetni.

Az írás tesztünk kivonata. A teljes anyag ezen a linken érhető el.