Akkoriban erre minden okom megvolt, hiszen a koreai testvér árpolitikája nem különbözött, ráadásul kétliteres dízelmotor a nagy kereslet által generált hiány miatt kezdetben nem jutott a Kiának. Aztán a SsangYong Korando hazai debütálása apropóján ismét összetrombitáltuk a kategória népszerű szereplőit, s meglepetésre a Sportage csúcsváltozata a rosszindulatúan megelőlegezett „indultak még” címzettek másodhegedűs skatulyájából olyannyira előlépett, hogy némi szubjektivitással körített benyomásaim alapján legszívesebben aranyérmet akasztottam volna a nyakába.
Minthogy intuícióinknak a rangsorolásban nem lehet szerepe, az importőr jóváhagyásával kiragadtuk a tömegből az autót, hogy végre tisztább képet kaphassunk a kvalitásait illetően. Ami a külcsínt illeti, a típus továbbra is méltó elnevezéséhez, s a magas felszereltségű kivitel krómozott élei csak tovább erősítik a kissé futurisztikus, mégsem hivalkodó összhatást. A letisztult formákat alig-alig töri meg egy-egy árnyékoló ív, de a sárvédők domborításai mégis dülledő izmokra emlékeztetnek, s ezt a zömökséget a magasra húzott övvonal csak tovább erősíti.
A formatervezés eme lépésének pozitív hozománya az utastér bunker jellegének hamisítatlan biztonságérzete, míg negatívumként a karosszéria és az autó környezetének rossz beláthatóságát említhetjük. Az enteriőrben egyébként csak a szerényebb anyagminőséget megtapasztalván ráncolhatnánk a szemöldökünket, noha a berendezés ingerszegénységét most a végtelenül lassú érintőképernyős központi rendszer igyekezett ellensúlyozni. Mentségére legyen szólva, a tolatókamera jó szolgálatot tesz, s a lefagyásra való hajlamosságot újabb típusokban – így például az Optimában – már nem tapasztaltuk.
A kezelhetőség, valamint az ergonómia ettől eltekintve szinte kifogástalan, s a játékosságot mellőző kabin belsőépítészeinek gondosságáról tanúskodik a kiváló összeszerelési minőség is, hiszen a Sportage-ben még a ridegnek tetsző műanyagok sem zörrentek meg, pedig ezúttal terepen is próbára tettük a négykerékhajtású koreait. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy családi kirándulások alkalmával nem fog szégyent vallani a praktikus Kia, hiszen 564 literes csomagtartója minden földi javunkat is feketelyuk módjára szippanthatná magába.
Az ördög persze a részletekben rejlene, de a kétliteres dízelmotorral szerelt Kiával végre összeállt a kép. Elégedettségünkön már a számháború diadalmenete után sem kellene csodálkozni, hiszen a négyezres fordulaton ébredő 184 lóerős teljesítmény és az 1800 és 2500 között tetőző 392 Nm-es nyomaték akár egy kemény munkára fogható terepjáró, vagy éppen egy igencsak sportos autó adatai is lehetnének.
Noha a gyári 9,8 szekundumos sprintidővel szemben mért 8,4 másodperces eredmény élménydús vezethetőséget sejtet, ezt a feltételezést a kissé tétova automataváltó árnyékolja be, ami lassú, ám cserébe kifinomult kapcsolásaival hívja fel magára a figyelmet. Mindenesetre ennek árnyoldalait a már egészen alul szépen dolgozó, ám gyorsan lecsengő erőforrás karakterisztikája némileg palástolni képes, széles mosolyt, gyors gázreakciót mégsem várhatunk az öngyulladóstól. Annyi baj legyen, majd nevetünk a benzinkúton, hiszen a prospektus jóslatai ellenére egy deciliterrel alacsonyabb normakörünk (7 l/100 km) megfelelő hatékonyságról tanúskodik, igaz, az országúti spórolásért majd éppen a bolygóműves váltó miatt fizetünk súlyosabb árat a városokban, ahol inkább 9 literhez konvergáló eredményre számíthatunk.
A legnagyobb meglepetést ezúttal a futómű szolgáltatta, ami a benzinmotorral szerelt kivitellel szemben immár harmonikusabb képet fest. Noha a menetkomfort csorbításán látványos, 18 hüvelykes felnik kívántak munkálkodni, a korábbi pattogást már nem észleltük, s a felfüggesztés is szebb, hosszabb amplitúdókon dolgozott. Félreértés ne essék, a kanyarban magabiztos, szerény oldaldőlésű autó hangolása továbbra is feszes, de talán a nagyobb terhelés, talán egy újabb finomhangolás okán immár élhetővé vált. Mindenesetre a négykerékhajtással együtt a Sportage viselkedése kiszámítható, határhelyzetben alulkormányozottsági hajlama gázelvétellel, a far finom csúsztatásával könnyedén korrigálható. Ezzel együtt már a terepjárási képességeket sem érheti kritika.
A sok pozitívummal ellentétben a kormányzás továbbra is vesszőparipánk, s e téren a koreai gyártók lemaradása akár általánosnak is tekinthető. Mindenesetre a középállásban való érzéketlenség, s az ebből fakadó bizonytalan egyenesfutás tetten érhető, azaz a volán töretlenül rosszul súlyozott és érzéketlen. Mindazonáltal egy rendkívül vonzó és teljes értékű SUV-vel állunk szemben, ami ebben a konfigurációban immár teljesjogú ellenfele a küllemében femininebb, ám utasterében kifinomultabb Hyundai ix35-nek. A kettejük közötti szakadék ezzel bezárult, s az akcióktól és a privát igényektől függően egymást kerülgető árkülönbségek sem relevánsak annyira, hogy ne csak az ízlésünk legyen a döntőbíró.
Egy 136 lóerős, kétliteres dízelmotorral szerelt Kia Sportage kulcsait alsó hangon 6 579 000 forintért tudhatjuk magunkénak, miközben EX Premium felszereltségű tesztautónk alapáron 8,2 millióért kelleti magát. Az erőforrás plusz 150 000 forintért combosodik 184 lovasra, s 750 000 forintért társul hozzá négykerékhajtás, további 300 000-ért pedig a nem kifogástalan és jelentős (+1,1 l/100km) többletfogyasztást eredményező automata váltó.
Összességében tehát a Kia Sportage értékarányos képviselője a kategóriájának, de továbbra is megalkuvásokra kényszerítő hibáival közel sem kompromisszummentes választás ahhoz, hogy a szívek megdobbanásának hiányában ne fordíthassunk hátat neki, s ezt igencsak könnyelműen tehetjük meg, ha az emelt hasmagasságról és a szükségszerűen vele járó nagyobb szélzajról lemondva akár házon belül más szegmens képviselőivel kezdünk el szemezgetni.
Az írás tesztünk kivonata. A teljes anyag ezen a linken érhető el.
