Automata élvezet – Renault Clio Grandtour-teszt

Elsőként ötajtósként járt szerkesztőségünk garázsában a kisautó, és azóta is töretlen sikereknek örvend.

Hiába a sokak által kevésbé kedvelt – bár sokkal praktikusabb – puttonyos forma, a fakó sárga színű tesztautót mindenki előszeretettel bámulta meg az utcán. Az elismerő pillantások persze nem csak a 16 colos fekete felniknek és a látványos fényezésnek köszönhetőek, hiszen a jó ízléssel és tengernyi stílussal megspékelt orrkialakítás a hatalmas fényszórókkal, jelvénnyel és a látványos LED-es nappali menetfényekkel szinte mindenkinek elnyeri a tetszését.

A Renault formatervezői ráadásul olyannyira jó érzékkel toldották meg a városi kisautót, hogy a 20,4 centiméterrel megnyújtott és így 4262 milliméteresre hízó Clio Grandtour sokak számára nem csak a plusztér miatt vonzó. Az emelkedő övvonal és a lejtős tetőív kettőséből születő keskenyedő ablakok kifejezetten látványosak, főleg a fekete D-oszlopnak köszönhetően, ami optikailag összeköti az oldalsó és a hátsó ablakokat.

A középkonzol anyagai továbbra is kisautósak – bár messze nem mondhatóak rossz minőségűnek –, a zongoralakk betétek pedig rendületlenül gyűjtik a port és az ujjlenyomatokat. Mindezek ellenére a Clióban helyet foglalni továbbra is élvezetes, hiszen a színes dekorelemek, a látványos műszerfal és az R-Link rendszer mind-mind jelentős pluszt ad közérzetünknek. A divatos puttonyos ráadásul nem csak a szemünket kényezteti, hiszen a rendkívül nagy sikereknek örvendő hanggenerátor mellett továbbra sem lehet mosolygás nélkül elmenni.

A helykínálat továbbra sem fejedelmi, ugyanakkor a kategóriájához mérten nem nevezhető rossznak a Clio Grandtour által kínált hely. Ugyan a nyújtás nem érintette a tengelytávot, vagyis a hátsó utasok lábtere nem nőtt, de a fejtérre kifejezetten jó hatással volt a tovább húzódó tetővonal, ahogyan a csomagtartó 143 literes gyarapodása is örömre adhat okot. Az alaphelyzetben 443 literes puttony padlója az ülések lehajtása után is sík marad, ami az így keletkező közel 1,4 köbméteres méretekkel párosulva igencsak jó pakolhatóságról ad tanúbizonyságot.

De nézzük csak, milyen változásokat hoz az EDC automataváltó! A Start gomb megnyomása után az ízléses váltókart D-be húzva az autó finoman kúszni kezd, amivel parkolásnál nagyban megkönnyíti az életünket. A dinamika terén ugyan valamelyest visszalépést jelent az automata a manuális szerkezethez képest, azonban a hétköznapokban ebből nem sokat érezni. A finom és viszonylag gyors váltásokat produkáló váltómű okosan ismeri fel a sofőr vezetési stílusát és ahhoz alkalmazkodva pakolgatja a fokozatokat. Ugyan hirtelen gázadáskor egy pillanatra elgondolkodik a visszaváltáson, de a reakció így is kellően gyors, ráadásul egy kis megszokás után már fel sem tűnik az aprócska késlekedés.

Az 1,5 literes turbós dízel 90 lóereje továbbra is tökéletesen elegendő a manuális változatnál 59 kilóval nehezebb EDC-s Grandtour repítéséhez, ráadásul az automataváltó a plusz egy fokozatának köszönhetően a fogyasztás terén is legfeljebb 1-2 deci plusszal jár, ami a kényelem javára bőven vállalható. Az 1300-as fordulattól élénk erőforrás még autópályás tempónál sem vall szégyent, miközben a városban kifejezetten dinamikusan lehet vele közlekedni, a kulturált viselkedésről nem is beszélve.

Bár tesztautónkon kissé meglepő módon még téli gumik voltak, ráadásul abból is defekttűrők. A sportosan feszesre hangolt futómű azonban még így sem bizonyult kényelmetlennek. A változatlan kormánymű továbbra is korrekt darab, bár nem tartozik a kategória legjobbjai közé, jól eltalált súlyozásával és közvetlenségével hozza az elvárt szintet. Hiába tehát a kis dízelmotor és az automataváltó, a Clio Grandtourt így is élvezet vezetni, habár a kormányon található műanyag betét nem éppen kellemes tapintású hosszú távon, de a leginkább zavaró benne az a belső oldalán található illesztések hanyag megoldása. Ugyan elméletben itt nem kellene érintkeznünk a volánnal, de akkor is zavaró lehet, ha egy hirtelen mozdulatnál felsérti az ember kezét.

Ahogy már említettem, a fogyasztás terén az EDC-vel szerelt Clio is kitűnően teljesít, főleg ha aktiváljuk a könyöklő alatt található ECO gombot. Miután felvillan a zöld jelzés a műszerfalon, a váltó hamarabb kapcsol magasabb fokozatba, és a gyorsításoknál is megfontoltabban gangol visszafelé, de a gázpedált is mélyebbre kell nyomnunk, ha komolyabb ugrást szeretnénk elérni. A 70 százalékban városi etapokból álló teszthét alatt 4,6 literes átlagot produkált a sárga kombi, ami igazán szép eredmény, főleg ha a hanggenerátorral való folytonos játszadozást és a dinamikus közlekedést is latba vesszük.

A Clio leggyengébb pontja továbbra is az árképzés, főleg ha a takarékos és dinamikus 1,5 dCi erőforrást választanánk hozzá – márpedig az EDC szerkezetet csak ehhez a motorhoz kapjuk meg. Az automataváltó felára felszereltségi szinttől függetlenül 410 000 forint, ami nagyjából a kategória átlagát hozza, ám használhatóság terén a legtöbb riválist képes maga mögé utasítani, innen nézve pedig a kényelemre vágyóknak mindenképpen megéri elgondolkodni rajta. A 120 000 forintos R-Link rendszer szintén jó választás lehet a kisautóhoz, ami az EDC váltóval kellemes felszereltséggel – ám az előbb említett rendszer nélkül – körülbelül 5 millió forint környékén hozható el a kereskedésekből.

Így tehát meg kell állapítanunk, hogy bár nem olcsó a Clio, az ár/érték aránya mégis kielégítőnek mondható, hiszen a vásárlók egy kitűnő autót kapnak a pénzükért. Ráadásul konkurensek terén is elég szegényes a választék, hiszen kevés kiskategóriást kínálnak puttonyos változatban.

Az írás tesztünk kivonata. A teljes anyag ezen a linken érhető el.