Schmitt Pál nem azt érdemelte, amit az elmúlt hónapokban, napokban kapott, ahogy azt sem, amit lemondása után, távollétében – nincs rá más, csak durvább szó – műveltek bizonyos képviselők (sic!) az ülésteremben.
Saját televíziós műsoromban egy nappal korábban jómagam már felsoroltam a szégyenlistát.
Göncz Árpád a balliberális oldal asszisztálása mellett az „ország nagypapájaként” mehetett nyugdíjba, mikor szemérmetlenül képviselt pártpolitikai érdekeket és ment szembe a demokrácia és a jogállam szabályaival.
Horn Gyula pufajkásmúltját és az 1956-os forradalom leverésében, majd a kommunista diktatúrában játszott szerepe ellenére nemhogy miniszterelnök lehetett, hanem mikor egy egyszerű „Na és?”-sel rendezve látta az imént felsoroltakat, kitölthette mandátumát.
Medgyessy Péter D–209-es ügynöki múltja sem ugrotta át a balliberálisok ingerküszöbét, miniszterelnöki bukása az MSZP–SZDSZ belső, koalíciós harcának és a Gyurcsány-vonal ambíciójának volt köszönhető.
Gyurcsány őszödi beszéde, melyben beismerte, hogy korábbi regnálása és a választási kampány során megállás nélkül hazudtak, miközben a kormányzással jottányit sem törődtek, nemes egyszerűséggel igazságbeszédnek minősült az akkori kormányoldalon és annak holdudvarában.
Ezekhez a politikai szégyenfoltokhoz képest egy, az akkori szabályok szerint megfelelően megírt és érvényes doktori disszertáció bagatell semmiség.
De az ellenzék ezt tulajdonképpen be is ismerte: Schmitt Pál azért volt útban, mert alá merte írni az országgyűlés által elfogadott törvényeket, az ellene folytatott minősíthetetlen stílusú kampány pedig csupán apropó volt, hogy rúghassanak végre egyet a kormánypártokba és kierőszakolhassanak valahára némi médiafigyelmet.
Persze ez önmagában még érthető is, noha el nem fogadható. Az elmúlt huszonegynéhány évben a politika már csak ilyennek bizonyult, úgy tűnik, nem lehet más.
Bevallom, korábban nekem is voltak illúzióim – talán még most is vannak. Azt gondoltam például, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének napját követő hetekben a hazugság elnyeri méltó politikai büntetését. Mégis, az igazi politikai skizofrénizmus az volt, ahogy a Lehet Más a Politika (sic!) párt képviselőcsoportjának vezetője elsőként reagált Schmitt Pál beszédére. A döbbenettől kikerekedett szemekkel álltam a parlamenti páholyban, és nem hittem el azt, amit hallok.
Jávor Benedek, Molnár Csabát megszégyenítő stílusban és Gyurcsány Ferencet megszégyenítő módon, öt percbe sűrítette saját pártjának szegénységi bizonyítványát. (Schiffer András később kénytelen is volt a koherensebb politikai üzenet reményében felszólalni, hogy mentse a menthetőt, azonban akkor már nagyon-nagyon késő volt.)
Azokban az emberileg megrázó percekben az LMP frakcióvezetője az általuk egyébként tagadott korábbi húsz év politikai kvintesszenciáját produkálta.
Egyrészt tiszta pártpolitikai előnyszerzésre, pontosabban a kormánytöbbség gyalázására használta fel a rendelkezésére álló drága időkeretet, mikor a Fidesz–KDNP pártszövetséget tette felelőssé a köztársasági elnök – akkor már tökéletesen időszerűtlen – le nem mondása miatt.
Másrészt ugyanezen érvelés (köz)jogilag tökéletesen helytelen, hiszen – mint azt egy országgyűlési képviselőnek tudnia illene – a köztársasági elnök lemondásának vagy eltávolításának szabályai nem teszik lehetővé, hogy bármely párt vagy akár a kormány abban a helyzetben cselekvőképes legyen. (Magyarul: egyedül a köztársasági elnök dönthetett lemondásáról.)
Harmadrészt a SOTE rektorának kirúgásáról szónokolt, mikor ilyenre nem került sor. (A SOTE regnáló rektora, akinek mandátuma egyébként lejárt, az utódját pedig már megválasztották, magától mondott le.)
Negyedrészt pedig más – autonóm és független – pártok belső döntéseit kérte számon, mikor az adott párt által képviselt állásponttal ellentétes nyilatkozat esetleges (!) szankcionálására hivatkozott.
Összefoglalva: a magát újnak, jobbnak, másnak nevező párt országgyűlési vezetője Schmitt Pál lemondását a kormány és kormánypártok támadására használta fel, jogilag teljesen félrevezető érvelést használt, a tények tekintetében (kirúgás) valótlant állított (ezt a hétköznapokban hazugságnak nevezik), miközben más pártoknak akarta megmondani, hogy mit is tegyenek saját berkeiken belül.
Ebben a helyzetben elkerülhetetlen, hogy megnézzük, mi is az a párt, amely magát Lehet Más a Politikának nevezi.
Ez az a párt, amely meglovagolva az akkori, jogos és érthető társadalmi elégedetlenséget, néhány tíz budapesti liberálisra építve gründolt egy politikai közösséget, amely hangzatos ígéretekkel bejuttatta az országgyűlés legkisebb frakcióját a parlamentbe.
Ez az a párt, amely a vélelmezett társadalmi elégedetlenségre alapozva népszavazást kezdeményezett, amely érdeklődés hiányában ugyanazon napon bukott meg, mikor a köztársaság elnöke lemondott pozíciójáról. Ez az a párt, amely képtelen volt összegyűjteni 200 ezer támogató aláírást saját kezdeményezése mellett, miközben többször – vélelmezem – tudatosan még a törvények megsértésétől (lásd: munkahelyen gyűjtöttek aláírást és sikerdíjat ígértek az aláírásokért cserébe) sem riadt vissza azért, hogy megpróbálják megismételni a Fidesz szociális népszavazásának eleddig példátlan politikai sikerét.
Ez az a párt, amelyik olyan belső feszültségektől terhes, hogy korábbi frakcióvezetője lemondott, soraiban érezhető a vidék–Budapest ellentét, társadalmi bázisa gyakorlatilag nincs, vidéken pedig gyakorlatilag nem létezik.
Ez az a párt, amelyik nemlétezésének tagadására képes volt néhány aktivistát a parlament bejáratához láncolni vagy kivezényelni egy hídra, hogy aztán (végre) kamerák kereszttüzében állíttassák őket elő.
Ez az a párt, amelyik nem átall ténybeli („kirúgták a rektort”) és jogi („napokig életben tartották a köztársasági elnököt pozíciójában”) hazugságokkal az ország nyilvánossága előtt operálni.
Lehetne még sorolni, de egyáltalán nem érdemes. Hiszen a politikában talán kevésbé jártas emberek számára Jávor Benedek, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője a televízió élő, egyenes adásában leplezte le saját pártját. 2012. április 2-a sokaknak minden bizonnyal Schmitt Pál lemondásáról lesz emlékezetes – nekem az LMP igazi arcát mutatta meg.
Csodálkozom, hogy az elnöklő Kövér Lászlónak volt annyi lélekjelenléte, hogy nem használta az iskolából oly jól ismert formulát: Benedek, fiam, egyes. Ülj le!
