Homíliájában a bíboros Jézus búcsúbeszédére utalt (Jn. 14,1–7.), amelyben megígéri, hogy elmegy az Atyához, és helyet készít a számunkra. Azonban nem olyanforma kellemes, boldogságot adó helyet, ahogyan azt kortársai várták, elképzelték, hanem egy sokkal nagyszerűbb helyet: megváltó művével magát az üdvösséget szerzi meg nekünk.
Jézus arról is beszél, hogy majd visszatér, mégpedig kettős értelemben: egyrészt az utolsó ítéletnek, a végidőknek a főszereplőjeként, másrészt pedig hogy nekünk, akik hiszünk benne, megnyitja már itt a megszentelő kegyelem állapotát. „Tehát azt az állapotot – folytatta a bíboros –, ahol valóban már láthatjuk az Atyát, igaz, még a földi életünk keretei között, ahol valóban találkozhatunk Jézussal, mert a bűn már nem emel közénk falat, ahol valóban megkezdhetjük azt a nagyszerű életet, ami majd az örök üdvösségben vár ránk.” Jézus úgy lakik bennünk a Szentlélek által, hogy már itt és most elkezdődik bennünk az az élet, amelynek sohasem lesz vége.
Tamás apostol kérdése a mai emberé is: „Hogyan menjünk oda?”
Jézus nem valamilyen csodálatos fizikai helyre utal: följebb emeli a tanítványok gondolkodásmódját. Nem arról beszél, hogy földön vagy levegőben, kozmoszban vagy azon kívül hogyan vezet az út, ahogyan azt a régi ember kereste. Válasza mélyebb, teljesebb.
A bíboros hangsúlyozta: „Ne evilági módon gondolkodjunk a helyről és az útról, mert Ő az út. Ő személyesen, aki itt van velünk. De hogyan tud Ő utunk lenni? Az utánzás révén. Ha igyekszünk úgy élni, ahogy Jézus élt. Ha igyekszünk a tetteit utánozni, ez lesz számunkra az út, amely elvezet az örök boldogságra. Tehát Ő az út és egyben az igazság és az élet. Ezt az életet kezdi el velünk már a feltámadása után, és ennek a kiteljesedésére hív meg bennünket.”
