Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója és elnöke, aki idén ünnepli pappá szentelésének 50. évfordulóját, december 2-án, hétfőn reggel a Szent Márta Házban Ferenc pápával koncelebrált. Kozma Imre atya a szertartás után a Vatikáni Rádiónak mesélt élményeiről.
„Mindenekelőtt már az egy hatalmas ajándék volt a számomra, hogy személyre szóló meghívást kaptam a Szentatyától egy koncelebrált szentmisére. Fogalmam sem volt, hogy ez hogy fog történni. Amikor reggel megjelentem és körülnéztem a Szent Márta Házban láttam, hogy rajtam kívül még tíz-tizenkét pap volt ott, invitáltak bennünket egy helyiségbe, ahol felöltözhettünk. Az egyik szervező, szintén pap testvér külön hívott engem, hogy én az oltárnál a Szentatya mellett fogok állni, illetve a kánonnak egy részét nekem kell majd imádkozni. Ez mindenképpen már egy megkülönböztetést jelentett, nem mintha én erre számítottam volna, vagy ezt vártam volna.” – mondta Imre atya.
„Amikor közeledett a hét óra, akkor kivezettek bennünket a kápolnába, a sekrestyéből és az első sorban ültek le a papok, a sornak a két oldalán a két ember, aki közvetlenül a Szentatya mellett fog majd részt venni a szentmisén. Várakoztunk. Lelkileg készültünk. Egyedül, lassú járással megjelent a Szentatya. Az első impresszió az volt a számomra: ez az ember ijesztő terheket hordozhat. Valahogy az volt a benyomásom, hogy nagy súlyokat cipel. Kedvesen megérkezett és elkezdődött a szentmise. A Szentatya mondott egy rövidke homíliát, amelyben a századosról volt szó, akinek a katonája megbetegedett és kérte Jézus segítségét, hogy gyógyítsa meg ezt az embert. A szentatya ezt a képet vetítette elénk, mert végeredményben ez a mi életutunk. Hogy odafigyeljünk arra, aki bármilyen gonddal és bajjal küszködik, és álljunk mellé Jézus erejével és a kegyelem segítségével” – fogalmazott a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője a Vatikáni Rádiónak.
Kozma Imre atya a szertartás végén a szentatyával folytatott néhány perces, félig németül, félig olaszul lezajlott személyes beszélgetéséről is beszámolt. „Megható volt az is a számomra, hogy a szentmise után, amikor a szentatyával négy-öt percet beszélgethettem, pontosan tudta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szerepvállalását és különösképpen a magyarországi és bizonyos értelemben az európai tevékenységét is. Szintén megérintette a szívemet, hogy külön megköszönte, hogy a Betegápoló Irgalmasrend kötelékébe léptem 1996-ban, és jelenleg Magyarországon három Irgalmasrendi kórház működik, a három katolikus egészségügyi intézmény.”
A szentmise után volt lehetőség arra, hogy köszöntsük a szentatyát. Elég sok ajándékot hoztam, Máltai és Irgalmasrendi ajándékokat. Nagy gondban voltam, mivel is kezdjem, mit tudok először a kezembe venni. Egy aprócska egytizedes szentolvasót vettem elő, és megmutattam neki, ez is egy máltai produktum, ezt osztogatjuk a híveknek, és nagyon sokan örömmel fogadják el. A feltétellel csupán annyi, hogy naponta elimádkozzák ezt az egytizedet. A pápa nagy örömmel hallgatta. Amikor a mondandóm vége felé jártam, az imádságra reflektált, és azt mondta: „Imádkozzunk egymásért és osszuk meg a terheinket!” Számomra ez volt az ő üzenete: imádkozzunk egymásért és hordozzuk együtt a terheket. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom: az emberiség terheit. Amikor ez a pár szó elhangzott közöttünk, folytattam az ajándékokkal, többek között egy Máltai könyvvel és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelvényével, a nyolcágú csillagkereszttel. Elmondtam, hogy ezt viselik mezükön a székesfehérvári labdarúgócsapat tagjai és sok száz kisgyerek. Vittem róluk egy fotót, szenzációs impresszionáló képet. Amikor megmutattam neki, elmosolyodott. E pillanatban jelent meg arcán először az oly megszokott, kedves mosolya. Azt mondta: „a jövő!” – mesélte Kozma Imre atya.
„Büszkék és boldogok lehetünk, hogy mi a Máltaiak kötelékében és az Irgalmasrendiek szeretett közösségében azokat a feladatokat végezzük, amelyet a szentatya is elénk állít küldetésként. Nem véletlen a Máltaiak és az Irgalmasoknak a küldetése. Az élet ütőerén tartjuk a kezünket. Közünk van egymáshoz akkor is, ha szegény vagy ha beteg valaki, sőt elsősorban akkor kell leginkább egymásra figyelni, hiszen a legkiszolgáltatottabb ember a beteg ember. Így ha helyt állunk, akkor valóban megtörténik, amit a szentatya is kért: részben átvesszük azokat a terheket, amelyek az egyház terheinek is kell lenniük. Ezek olyan feladatok, amelyeket a társadalomnak is vállalnia kell, mert ezek társadalmi kérdések. Nekünk krisztusi a küldetésünk, és Krisztus pontosan oda küld bennünket, ahol ő tartózkodik. Ő maga mondta, hogy a kicsinyekben a szegényekben mindig megtalálhatjuk. Azaz nem kell keresni Jézust, mert ő elárulta, hova menjünk és hol találhatjuk meg.
Csodálatos élmény volt a számomra. Mi Krisztus követségében járunk el, mint minden hívő ember –, de ahogy ezen a szentmisén a szentatya mellett álltam, és a búcsúzáskor azt mondta, hogy imádkozzunk egymásért és hordozzuk a közös terhünket, akkor arra is gondoltam: most már annak az embernek az üzenete is meghatározza az utamat, az utunkat, aki valóban felismerte, hogy ezen a közös úton közös terheink vannak. És közös örömeink csak akkor lesznek, ha ezeket a közös feladatokat valóban elvállaljuk.”
