Lassan csoszog végig egy idős férfi a Tokaj centrumában található büfébódék mellett, és jól megnézi magának a lehullott levelek közé felállított hirdetőtáblákat. Itt toboroznak határvadászokat a borsodi rendőrök. Az idős úr minden begyűjthető kiadványból kér egyet, majd csoszog is tovább. A jelentkezési lapokat nem magának, hanem a vejének kérte.
– Hegesztőként dolgozik, de az elég bizonytalan munkahely, viszont dolgozni azt kell, most sem tudott eljönni, azért küldött engem – mondja lapunknak. Majd mielőtt bármit kérdeznénk, kinyitja a jelentkezési lapot, végigsimít a címen, véletlenül épp az ott olvasható „járőrtárs” szóra mutat, és ellentmondást nem tűrve közli: amikor a migránsok fegyverrel jönnek a határra, akkor bizony a határvadász élete is bizonytalan. Ezután aktuálpolitikai síkra tereli a beszélgetést. – Itt van ez a népszavazás, ha sikeres lesz, kilépünk az unióból. És akkor vissza kell fizetnünk a sok támogatást! Lesz itt államadósság – mondja.
A toborzás délután már Szerencsen folytatódott. A kontraszt hatalmas: a lehullott levelek által ölelt vendégcsalogató tokaji bódék helyett csikkekkel körbedobált, a posztkommunizmus által alaposan megtépázott Szerencse Áruház előtt ácsolják össze asztalukat az egyenruhások. Már a kipakolásuk alatt három érdeklődő lép oda hozzájuk, átveszik a jelentkezési lapokat, és sietnek is tovább.
Rajtuk kívül többen is érkeznek, akik csak mosolyognak, amikor meglátják a toborzóstandot. A fiatal párok pedig egymást heccelik. Egy görnyedt nagymama és nyurga unokája viszont hosszan érdeklődik a pultnál. A 14 éves fiú rendőr szeretne lenni. Állítja: ő bizony már most sem félne, ha a határra vezényelnék szolgálatra. – Dehogynem félnél! – torkolja le a nagymama, majd folytatja: mondtam is a rendőrnek, hogy ez bizony veszélyes egy szakma, mire ő csak annyit mondott, hogy a kéményseprőnek lenni sem egyszerű, mert bele lehet esni a kéménybe. A beszélgetést végül azzal zárják, hogy van még négy éve a fiúnak, addig gondolkodnak.
Őket egy köpcös, kopasz férfi követi, csuklóján narancssárga és nemzeti színű szilikon karkötők. Egyik kezében az összetekert jelentkezési lapot tartja, másik karját rózsaszínbe öltözött kislánya húzza. – Nem jelentkezni szeretnék, csak tájékozódni, lehet, hogy átkéretem magam – mondja a büntetés-végrehajtásnál dolgozó egykori kőműves. Már a bv-t is azért választotta, mert eredeti szakmájában nem volt munka. – Hát nézze meg, mi van itt? Semmi. Bezárt a cukorgyár, bezárt a csokoládégyár – sorolja. Nem bánja majd, ha esetleg messze kerül Szerencstől, szeretne kimozdulni „a rács mögül”, ahol tíz évet húzott le, és állítása szerint nagyon megviselte. Mesélne még, de a kislánya már nagyon húzza, odább is állnak.
Az utolsók között egy szomáliai–magyar fiú érkezik a szerencsi toborzóhelyre. – Magyar vagyok, természetes, hogy a határt meg kell védeni a veszélytől – mondja a göndör hajú, Mogadishuban született srác, aki nincs túl jó véleménnyel a kormány népszavazással kapcsolatos kampányáról. – Túl sok – mondja fintorogva, majd elmagyarázza, hogy a terrorcselekményeket nem igaz muszlimok követik el, hiszen az ilyesmit a Korán tiltja.
Hosszas töprengés után lép csak a pulthoz egy hosszú hajú fiú. Érdeklődni jött csak, 21 éves, de nincs érettségije, úgyhogy ő nem alkalmas, de azért elveszi a jelentkezési lapot, úgy megy be az áruházba sört venni. – Nem is szeretnék kimondottan határvadász lenni – mondja, miután az üveg felét már kiitta. Elgondolkodik egy pillanatra, és lassan közli, mi is szeretne lenni igazából: megbecsült állampolgár. Meghúzza a sörét, elindul ő is, de a jelentkezési lapját a bolt melletti padon felejti.
