„Hét éve cél, hogy a főváros meggyengüljön”

Schneller István, Budapest volt főépítésze szerint utódai már akkor sem szólnak, ha szakmailag indokolt. Interjú.

– Budapest volt főépítészeként, távozása után több mint tíz évvel is határozott, kritikus véleményeket fogalmaz meg olyan, a város jövőjét befolyásoló beruházások ügyében, mint a budai Vár átalakítása vagy a felhőkarcoló tervezett építése a Kopaszi-gát mellett. Ennek van köze ahhoz, hogy az első ciklusban, 1991 és 1994 között ön politikus, Demszky Gábor volt SZDSZ-es főpolgármester helyettese volt?
– Hosszabb ideig voltam főépítész, pontosan 12 évig, összesen tehát 16 évet töltöttem a fővárosnál. A sors furcsa alakulása nyomán lettem először a városfejlesztésért és a városüzemeltetésért felelős főpolgármester-helyettes, s csak utána főépítész. Amikor 2006-ban fölálltam a székemből, akkor már az utolsó négy évben, de talán korábban is elkezdődött egy olyan politizálás és gazdasági nyomulás, amit nem tudtam már elfogadni.

– Ön szerint ma a másfél évtizede tapasztaltak erősödtek fel, vagy pedig másról van szó?
– A városfejlesztés nem egy fekete-fehér matematikai képletekkel kifejezhető valami: érdekek feszülnek egymásnak. Az érdekellentétek között kell megtalálni az egyensúlyt, a kompromisszumot. Távozásomhoz a gazdasági érdekcsoportok leplezetlen városalakító szerepe vezetett. Amit tehát ma tapasztalunk, az az említett nyomulás, ami, ha úgy tetszik, folytatódott, mindig is létezett, csak az erőssége változott időközönként.

– Nem ennek esett áldozatául a 2024-es budapesti olimpia terve, amely városfejlesztés szempontjából Budapestnek sokat jelenthetett volna?
– Sokakkal ellentétben én olimpiapárti voltam, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a sokat emlegetett Agenda 2020 programot pont azért fogadta el, hogy olimpiát ne csak világvárosok, nagyhatalmak, gazdag országok rendezhessenek. A budapesti rendezés városfejlesztési szempontból szükségessé tette volna a rendszerelvű gondolkodást, azaz, hogy egy koncepció mentén és ne improvizációk alapján történjen a város alakítása. A budapesti rendezés elleni, utólag sikeresnek bizonyult aláírásgyűjtés azonban már rég nem az olimpiáról szólt, hanem a jelenlegi kormány működéséről.

– Helyette itt van a gumicsont, az említett felhőkarcoló.
– Régi vita. A kétezres évek elején megvizsgáltuk a témakört, meghallgattunk ingatlanfejlesztőket, közlekedésmérnököket és más szakembereket, és kiderült, ez sokkal átfogóbb kérdés, mint azt az építészek vagy a politikusok látják vagy láttatják. Budapest tele van úgynevezett barnamezős rozsdaövezetekkel, nem jó, ha egy helyre koncentrálódnak a város irodái. A felhőkarcolós városok földrajzilag jellemzően sík területekre épültek, minket körbevesz egy hegy- és dombkoszorú. Ezért mondtuk azt, hogy a belvárosban vagy a budai oldalon egyáltalán ne épüljön toronyház. A főváros most befektetői nyomásra felrúgta ezt a korábbi konszenzust, ez a baj. Szerintem jogtalan is, egy egész városra szóló, alig egyéves általános szabályt egy telekre módosítottak.

– A kétezres évek elején Észak-Csepelből akartak Kis-Manhattant csinálni.
– Szakmailag az volt az általános vélekedés, ha valahol lehet toronyházat építeni, akkor ott, a XXI. kerületben lehet. Lényegében házcsoportot, amit most egyetlen épületként terveznek a Kopaszi-gátnál. Végül azonban a Fővárosi Közgyűlés a „Csepel Manhattan” koncepciót leszavazta, és azt a döntést hozta, hogy 45-55 méter magas, úgynevezett pontházak épüljenek a nagy kiterjedésű rozsdaövezetben. A kerületi önkormányzat valójában elkótyavetyélte az észak-csepeli területet, aztán, hogy a 2008-as gazdasági válság miatt feneklett-e meg a beruházás, vagy eleve már spekulációs szándék volt-e az eladásnál, nem tudom. Mindenesetre akkoriban gyakori volt, hogy olcsón vett ingatlanokat nagy haszonnal adtak tovább befektetők úgy, hogy egy fillért nem költöttek rá.

– A Hajógyári-szigetre tervezett óriás beruházásnál, a szintén meghiúsult Álomszigetnél, vagy az úgynevezett pesti zsidónegyednél is ilyen folyamatok vezettek a mai helyzetig?
– Utóbbi történet jóval korábbi. A rendszerváltozás után rögtön az első VII. kerületi önkormányzat tulajdonképpen „lábon eladta” azt a területet külföldi ingatlanfejlesztőknek igen nagy beépítési lehetőségekkel. Később voltak viták, a civil szervezetek erőteljesen tiltakoztak, és a helyzet kismértékben javult.

– Belső-Erzsébetváros ma az úgynevezett bulinegyed, ami nem feltétlenül jó mindenkinek, különösen nem az ott élőknek.
– Az, hogy a romkocsmák ennyire divatba jöttek, és a régi városrészek tulajdonképpen termékké váltak, összefügg azzal, hogy a mai világunkban olyan fejlődés megy végbe, amelyben vannak „helyek” és „nem helyek”. Tele vagyunk terekkel, helyekkel, technikai teljesítményekkel, például bevásárlóközpontokkal, repülőterekkel, hotelláncokkal, logisztikai központokkal, irodaparkokkal, s ezeknek jellemzően nincs igazi hitelessége. Látványos üvegből, fémből, reklámokból kialakított kereskedelmi terek ezek a „nem helyek”, ahova az emberek fogyasztani mennek, becsalogatják őket vagy csupán „kényszerből” dolgoznak ott. Ugyanakkor vágynak az igazi, a valós „helyekre”, például a romkocsmákba, amelyek valamiféle hitelességet, szellemiséget árasztanak magukból: kicsit hámlik a vakolat, kovácsoltvas a korlát, olyan régies, valóságos minden. Azonban ezek a helyek is fogyasztási termékké lettek, s torzulnak.

– Érez felelősséget azért, hogy amíg városvezető, főépítész volt, tehetett volna valamit ez ellen?
– Nem, mert én elég sokat harcoltam azért, hogy ne ilyen típusú fejlesztés legyen Erzsébetvárosban, de a kerület hatalmasra megnövelte a szintterületi mutatót. Ez az a szám, ami megmondja, hogy egy adott telken hány négyzetmétert lehet egy teleknégyzetméterre vetítve építeni. Ha ezt fölemelem, akkor az ingatlanfejlesztő annyi négyzetméter lakást és irodát akar építeni, amennyit csak bír. Ez „megöli” a régi városrészeket. Ez a folyamat mára valamelyest megtorpant, mert lecsökkentek a források. A legjobb szándékú rehabilitáció is a visszájára fordulhat. Ez történt például Lisszabonban, ahol egy szegényebbek lakta negyed házait felújították, de az ott élők a felújítás után nem maradtak, hanem többszörös áron túladtak a lakásaikon, amelyekben kialakult egy elit művésznegyed. Hasonló folyamat zajlott Dublinban is: ott úgy lett felértékelődött bulinegyed egy ódon, ipari épületekkel teli városrész, hogy állami és helyi forrásokból rehabilitálták. Nem bontottak le semmit, komfortossá tették, kifestették a házakat. Kifejezetten arra törekedtek, hogy megtartsák a lakosságot, de nem tudták, mert az itt élők, ahogy csak lehetett, rögtön túladtak a lakásaikon. Budapesten is van több törekvés a régi karakter megtartásával a modern megújulásra, persze eltérő eredményekkel.

– Mondjon példákat!
– A Ráday utcában semmi más nem történt: forgalomcsillapítás, díszburkolattal való ellátás, és azonnal „elszaporodtak” a kocsmák, a kis könyvesboltok, presszók, mulatók. Az itt élőknek közel a fele elköltözött, mert az éjjel-nappal hangos életet nem szereti mindenki. A ferencvárosi városrehabilitáció azonban nem ez volt, kimondottan sikeres és jó példa: a legrosszabb épületeket lebontották, a telkeket értékesítették, amit lehetett viszont, a pincétől a padlásig felújítottak. Innen is voltak lemorzsolódók, de a lényeg, hogy egy „negatív spirálba” jutott terület zuhanása megállt, és pozitív folyamatok indultak el. A szegényebbként ismert városrészekben, például a józsefvárosi Magdolna-negyedben a rehabilitáció jellemzően nem járt lakosságcserével. Ellenpélda viszont a Corvinnegyed, ahol mindent lebontottak. Ott erőszakos átalakítás zajlott, arctalan, intenzív és sűrű beépítéssel, ami gazdaságilag lehet sikeres, de városrehabilitációként teljes a kudarc. Gondoljunk a plázával „ledugózott” sétányra, vagy a modernebb, tarkább, de az egykori házgyári épületektől nem sokkal különb lakótelep jellegű beépítésre.

– Mi most beszélünk erről, de hivatalosan nincs, aki szót emeljen a városépítészeti visszásságok ellen. Miért értékelődött le a főépítészek szerepe?
– Egyik fő oka, hogy 2010 óta minden, de minden abba az irányba hat, hogy a főváros meggyengüljön. Elvették a hatáskörök jelentős részét: felülről a kormányhivatalok, alulról a kerületek. A kerületi polgármesterek lobbija elérte a törvényhozásban, hogy kihúzzák a főváros alól azt a tervezési rendszert, amit még én és munkatársaim hoztunk létre: a budapesti városépítési keretszabályzatot. Megpróbáltuk egységes városként kezelni Budapestet. A másik ok, hogy a jelenlegi városvezetés nemigen engedi „látszani” azokat a szakembereket, akiknek önálló véleményük van egy adott területen. Nem véletlen, hogy Vitézy Dávid „kikerült” a közlekedésből, és Budapestnek rövid időn belül már a harmadik olyan főépítésze van, aki nem szólal meg akkor sem, ha szakmailag indokolt lenne.

– Ezért nincsenek valódi viták a Fővárosi Közgyűlésben?
– A főváros úgy tesz, mintha semmilyen városfejlesztési koncepciója nem lenne. Ha eszébe jut egy kormánytagnak, egy államtitkárnak, hogy most ezt és ezt kellene csinálni, akkor a főváros azt minden kommentár nélkül végrehajtja. Legyen az a Városliget, a budai Vár, toronyház vagy bármi.

– A felhőkarcoló építésének hivatalos ideológiája, hogy a 21. századi Budapesten kellenek a „jelek”. Kellenek?
– Ez akkora „butaság”, mint ide Lacháza! Még jó építészek is átveszik ezt a mantrát. Néhányan mondják, hogy én konzervatív vagyok, pedig nagyon szeretem a kortárs és a modern építészetet. Azonban annak az esztétikája nem a magasságtól és a nagyságtól függ, nem az számít, hogy milyen drága bérirodaház vagy pláza épül, hanem attól, hogy sikerül-e egy közösségi célú épületet valóban kortárs jelképpé formálni. Mint például a sydney-i operaházat vagy a bilbaói múzeumot. A jelenlegi kormányzatnak lényegében ez a harmadik ciklusa. Lett volna idő ilyen jelkép létrehozására. A Nemzeti Színház nem sikerült, katasztrófa, építészetileg egyértelmű kudarc, még akkor is, ha ez nem eléggé közismert. A Művészetek Palotája belülről nagystílű, de kívülről nem mutatkozik Budapest új jelképeként. A harmadik elszalasztott esély a vizes világbajnokságra épített Duna Aréna, de végül egy repülőgéphangárnak a külsejét öltötte magára. Mindhárom említett épület a Duna-parton, exkluzív helyen van, és lehetett volna 20–21. századi jel, de nem lett.

– Jelnek képzelte a korábbi és a jelenlegi városvezetés is a szintén Duna-parti Bálnát, de valamiért mégsem „működik”, és már inkább privatizálnák.
– A Bálna már súrolja annak a határát, amit egy kortárs, modern épülettől elvárnánk, hogy friss levegőt hozzon a város építészetébe, de nincs egyértelműen jó funkciója. Félig üzleti, félig közösségi, de egyik sem. Lerí az egészről, hogy itt valaki nagy kereskedelmi bevételre számított, ami elmaradt. A kortárs épületek többsége egyébként is nagyon gyorsan avul, miközben Budapesten igenis vannak kikristályosodott pontok: a Bazilika kupolája, a Parlament kupolája, a budai Vár, a Mátyás-templom tornya, a Gellért-hegy csúcsa, a Lánchíd. Ezek valóban jelek, és ahhoz, hogy kiderüljön, valamely épület, építmény egy adott város, Budapest szimbólumává válik, hosszú évek, évtizedek kellenek. Azt nem lehet határozatba foglalni. Sajnos szellemi zűrzavar van. Nem csak itt, az egész világon. Nagy a „jelakarás”, de a túl sok jel zavaró kakofóniává válik. Egyetértek azzal, hogy jelenjen meg Budapesten a kortárs építészet csúcsszínvonala, ne forduljunk csak a múltba. De ezt egyrészt ne a védett belvárosban tegyék. Onnan délre és északra is vannak bőven területek.

– Területek vannak a Városligetben is. Annak átépítéséről hatalmas vita zajlik, igaz párbeszéd és érvek nélkül.
– Európa első közparkjáról beszélünk, amelyet az elmúlt másfél évszázadban sok „támadás” ért. Ma is harcolok a beépítés ellen, amelyet „családi élményparkként” hirdettek, s nem jöttek rá, hogy maga a park az élmény. Ne gyártsanak zeneházat, ne építsenek újjá középszerű neobarokk épületeket, de a Közlekedési Múzeum esetében legalább rájöttek, hogy nem oda való. Akkor meg minek visszaépíteni egy középszerű épületet? A Városligetet gyakorlatilag szíven döfik a Nemzeti Galériával, ahol egykor a nagyrét volt, a budai Várból pedig kiürítik a kulturális funkciót. Még nem késő, most is csak azt tudom mondani, hogy ne tegyék! A Városliget nem egy ingatlan, hanem park, ahol pihenni kell, ahol jó levegő kell, nem más.

– Mit szól ahhoz az új szabályozáshoz, hogy a 300 négyzetméter alapterületű ingatlanok építéséhez nem kell építési engedély?
– Mint az élet egyetlenegy területén, az építésszabályozásban sem jó, ha nincs állandóság. Márpedig ezek a szabályok már nemhogy évről évre, de hónapról hónapra változnak. Akármilyen jónak tűnik egy jogszabályi változtatás, először mintaterületen kell kipróbálni, s ha működik, lehetőleg hosszú ideig nem hozzányúlni. Ez nemcsak jogbiztonságot eredményez, de remélhetőleg jó minőséget is.