Immunrendszerünket számtalan komoly megterhelés éri fejlett, civilizált létformánk ellenére. Szervezetünket a már unalomig ismételt helytelen táplálkozás, a szűnni nem akaró nagyfokú stressz, a rendszertelen és mozgásszegény életmód és a környezetünkből ránk leselkedő milliónyi vegyi anyag terheli leginkább. Rengeteget hallunk és olvasunk róluk, s mégis alig-alig változtatunk valamin, hogy ne akkor kelljen kapkodni, amikor már nagy a baj.
Pedig az immunrendszer hihetetlen dolgokra képes még agyongyötört testünkben is: legyőzi azt a milliónyi kórokozót, ami naponta bombáz bennünket, felismeri a hibás struktúrájú sejteket, s gyorsan eltakarítja őket, felismeri az egészségünket veszélyeztető anyagokat, s mindent megtesz azok hatástalanításáért. Ám ahhoz, hogy kifogástalanul tudjon működni, nekünk is támogatnunk kell, különben a sorozatos támadások hatására kimerül, s az állandó harcban alulmarad.
A legtöbbször teljesen észrevétlenül folytatja tevékenységét – tudomásunkra sem jut, ahogy nap mint nap leküzdi azokat a rosszindulatú, hibás struktúrájú sejteket, melyek milliószámra keletkeznek bennünk, s egy jó búvóhelyre lesnek, hogy aztán befészkeljék magukat, s önálló életet kezdhessenek egészségünk rovására. A baktériumok, vírusok és gombák elleni küzdelem is teljesen észrevétlen marad mindaddig, míg az immunrendszer az erősebb. S a porra, pollenekre való reakció sem okoz semmilyen komolyabb tünetet, amíg ellenállóerőnk tökéletesen működik. Panasz, tünet, betegség csak akkor alakul ki, ha az immunrendszer megadta magát, s a harcban alul maradt.
Az egész védőmechanizmust „belső orvosunk”, a legfontosabb immunszervek (csecsemőmirigy, lép, csontvelő, máj, nyirokcsomók, mandulák) irányítják. Ezek az érzékszervek, a hormonrendszer, a nyirok- és az idegsejtek segítségével informálódnak testünk állapotáról. Az idegen anyagok betolakodását a légutakban a csillószőrök, a többi nyálkahártyán a velünk élő normál baktériumok akadályozzák meg az első védelmi vonalban.
A következő védősáncot a nyirokcsomók és mandulák képezik, amelyekben harcra készen állnak a nyiroksejtek, hogy támadásba lendüljenek. Ha még ismeretlenek a betolakodók, akkor a memóriasejtek segítségével nyilvántartásba kerülnek, hogy máskor sokkal hamarabb megindulhasson ellenük a védekezés.
A felismerésért felelős „kémkedő” nyiroksejtek a segítő- (helper) sejtek révén gyorsan riadót fújnak a támadásért és tisztogatásért felelős sejtek (limfociták, makrofágok, plazmasejtek) felé. Ezek egy része a nyirokerekben, nyirokcsomókban és más nyirokszervekben, illetve a kötőszövetekben várja a parancsot. A csecsemőmirigyben található gátlósejtek azért felelősek, hogy az ellentámadás nehogy túlzott legyen.
A segítősejtek riadójára a plazmasejtek óriási számban és gyorsasággal kezdenek el szaporodni, majd olyan fehérjéket (ellenanyagokat) bocsátanak ki magukból, melyek lefegyverezik, hatástalanítják és az ölő- (killer) sejtek, és az eltakarító makrofágok számára könnyen hozzáférhetővé teszik az idegeneket. Az ölősejtek „szétroncsolják”, a takarítósejtek bekebelezik és lebontják a kórokozókat.
Ehhez a rendkívül szerteágazó és igen bonyolult, precízen megszervezett hadművelethez még számos más immunológiai elem (kémek, titkos ügynökök, hírvivők, rendőrök, végrehajtók, parancsnokok) is besegít. Ahhoz, hogy minden tökéletesen bonyolódjon le, ne legyen túl lassú, túl gyenge vagy épp túlzott a védekező harc, hihetetlen sok mindennek kell összhangban lennie, együttműködnie és megfelelő arányban rendelkezésre állnia.
Az orvostudomány ugyan már felbecsülhetetlenül sok információval rendelkezik az immunrendszerről, mégis nehéz a gyakorlatba, a gyógyítás és megelőzés síkjára lefordítani és alkalmazni a meglevő információkat.
Ezért a legjobb, ha minden erőnkkel védjük és erősítjük ezt a lenyűgözően összetett és sokszínű rendszert.
