Sem Tarné Zoltán rendszergazda, sem Rakacsi János festő-mázoló, sem pedig Bomla Teréz társasházi takarító nem sejtette, mi történik majd velük, ha péntek este felszállnak az utolsó 13-as buszra. Még az sem tűnt fel nekik, hogy a járatszám helyett az állt a buszon: Központi Tartalék. Elvégre olyan környéke ez a városnak, ahol évtizedek óta nem közlekedik más, csak a 13-as járat. Ugyan miért is jönne erre bármi egyéb? Becsülni kell ezt is, mert már felröppent a hír, hogy előbb-utóbb megszüntetik, ahogy korábban a villamost is felszámolták. Most is ott állnak egy nagy halomba hordva a felszedett sínek a végállomáson.
Az sem volt furcsa nekik, hogy amikor felszálltak az első ajtón, a sofőr még csak oda sem pillantott a bérletükre. Olyan környéke ez a városnak, ahol nem szoktak törődni a bérlettel a sofőrök. Pontosabban a bérlettel sem. De ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy a buszsofőrnek errefelé a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy az utasoknál van-e bérlet. Mert gyakran megesik, hogy kirabolják. Kést szorítanak a nyakához, és elveszik a telefonját – ilyenkor aztán nem tud hazatelefonálni a feleségének, hogy mi lesz este a vacsora. Verekedni is szoktak a 13-as járaton. Leginkább pénteken és szombaton, főleg sörösüvegekkel. De azon a pénteken nem volt se verekedés, se rablás. (Persze, hiszen ez nem is a 13-as járat volt.) Tarné Zoltán ezért egy darabig piszkálgatta a telefonját – máskor nem merte volna elővenni –, aztán összekucorodott az ülésen, az ablakhoz nyomta az arcát, és aludni próbált.
Rakacsi János egy szendvicset vett elő a szatyrából, jóízűen elfogyasztotta, majd kisimította a szalvétát helyettesítő sportújságot, és elolvasta a hétvégi forduló összefoglalóját. A kenyerek közül kipréselődött pirosas kolbászzsír ugyan megfogta a papírt, de azért még így is olvasható volt a szöveg. Bomla Teréz pedig a sofőrrel próbált szóba elegyedni, miután látta, hogy másik két útitársával ez lehetetlen lesz. De a buszvezetőt sem az időjárás, sem a szabálytalanul vezető többi autós, sem Bomla Teréz siralmas anyagi és egészségügyi helyzete nem érdekelte. Legbelül mind azt gondolták, hogy ha mindennap ilyen békés lenne a 13-as járat, akkor biztos, hogy az életük is sokkal boldogabb lenne.
Észre sem vették, hogy nem a végállomáson áll meg a busz, hanem egy nagy gyárkapu előtt. Mindhárman látták már ezt a helyet, milliószor elmentek mellette. Pont olyan volt, mint a környékbeli gyártelepek: üres, romos, csak a drótkerítés csillog, semmi más. De csak most vették észre a feliratot a homlokzaton: Központi Tartalék. Mikor leszálltak, egy mosolygós, galambősz ember fogadta őket, egyedül a szemöldöke volt koromfekete, a hangja pedig olyan volt, mintha a torkán akadt volna valami: „Üdvözlöm önöket! A nevem nem fontos, ezért be sem mutatkozom. Viszont gratulálok, önök lettek a Központi Tartalék első önkéntesei. Elvégre önként szálltak fel a buszra, nem igaz? Arany életük lesz itt a bázison, ugyanis a Központi Tartalék embereit az új szabályok értelmében akkor és csak akkor mozgósítjuk, ha már tényleg nagy a baj. Addig semmi dolguk, csak rendelkezésre kell állniuk. Mielőtt azonban megkezdenék a felkészülést a későbbi vészhelyzetre, lenne egy kérésem: összedobnának nekem egy jó túrós csuszát? Pokoli éhes vagyok. A kollégáim elvezetik önöket a konyhába.”
Leforrázva indult meg a Központi Tartalék első hadteste, egyedül Bomla Teréznek jutott eszébe, hogy megkérdezze a galambősz alakot: „Szalonnával szereti, vagy édesen, porcukorral?” Nagy hahota után, sokára jött a válasz: „Édesen, aranyom, édesen, ahogy az életet is.”
