Észre sem vették, hogy nem a végállomáson áll meg a busz, hanem egy nagy gyárkapu előtt. Mindhárman látták már ezt a helyet, milliószor elmentek mellette. Pont olyan volt, mint a környékbeli gyártelepek: üres, romos, csak a drótkerítés csillog, semmi más. De csak most vették észre a feliratot a homlokzaton: Központi Tartalék. Mikor leszálltak, egy mosolygós, galambősz ember fogadta őket, egyedül a szemöldöke volt koromfekete, a hangja pedig olyan volt, mintha a torkán akadt volna valami: „Üdvözlöm önöket! A nevem nem fontos, ezért be sem mutatkozom. Viszont gratulálok, önök lettek a Központi Tartalék első önkéntesei. Elvégre önként szálltak fel a buszra, nem igaz? Arany életük lesz itt a bázison, ugyanis a Központi Tartalék embereit az új szabályok értelmében akkor és csak akkor mozgósítjuk, ha már tényleg nagy a baj. Addig semmi dolguk, csak rendelkezésre kell állniuk. Mielőtt azonban megkezdenék a felkészülést a későbbi vészhelyzetre, lenne egy kérésem: összedobnának nekem egy jó túrós csuszát? Pokoli éhes vagyok. A kollégáim elvezetik önöket a konyhába.”
Leforrázva indult meg a Központi Tartalék első hadteste, egyedül Bomla Teréznek jutott eszébe, hogy megkérdezze a galambősz alakot: „Szalonnával szereti, vagy édesen, porcukorral?” Nagy hahota után, sokára jött a válasz: „Édesen, aranyom, édesen, ahogy az életet is.”
