Tájképek

„Na, Gyurikám, ha rajtad múlik, ide aztán nem jutunk el soha a büdös életben!”

Elszka György megilletődve állt meg a külvárosi üvegpalota előtt sötétszürke ballonkabátjában és a Vörös Október Ruhagyárban készült barna, halszálkacsíkos öltönyében. Levette fekete svájcisapkáját, úgy nézett fel az égig érő toronyra. Hiába, az ő idejében még nem készültek ekkora épületek. Azt sem értette pontosan, miért hívták meg egyáltalán. Időről időre elővette ugyan a levelet, de egyetlen szót sem értett belőle. Csupa angol kifejezés. Pedig hát Elszka György oroszból volt perfekt. Azzal pedig, hogy meghívói összevissza használták az írásjeleket, végképp nem tudott mit kezdeni.

Legyezgette persze a hiúságát, hogy a munkásságát végre elismerik. Évtizedeken keresztül szinte egyetlen háztartásból sem hiányzott a fő műve – pontosabban két fő művének egyike –, mégsem ismerte őt senki. Titkon arra vágyott, hogy néha megállítják majd az utcán, megszorítják a kezét és azt mondják neki: „Elszka elvtárs, hát maga volt az, aki egy kis melegséget csempészett az otthonunkba? Köszönjük!” Persze el tudta volna képzelni azt is, ha meghívják valami kocsmában egy pofa sörre. „Hát maga az?! Itt van az az ember, akinek hála a csúcson éreztük magunkat!” De mindez csupán vágyálom maradt. Elszka György ugyanolyan csendben lett elfeledett ember, ahogy alkotásai eltűnéséről sem beszélt igazából senki.

Persze régi kocsmákban, ahol nemcsak az idő, de a rossz bor szaga is megállt, vagy inkább bontásra, mint rehabilitálásra ítélt panelházakban még találkozni Elszka György műveivel. A havas sipkájú alpesi heggyel, amelynek kis tavacska és fenyves áll az előterében. És a tengerparttal, amit fehér homok borít, s ahol csak a pálmafák adnak némi árnyékot a szikrázó napsütésben. Elszka György tájképeit sokan próbálták utánozni vagy hamisítani. Még azzal is megpróbálkoztak, hogy tükrözik a képeket, de úgy nem értek semmit, nem sugározták ugyanazt a harmóniát, mint az eredetik. Akadtak epigonok is, de a sárguló levelekkel borított őszi sétány vagy a harsány színekben pompázó rózsakapu legtöbbször a boltok raktárában maradt. Felragasztatlanul, megpenészedve.

Elszka György valamire nagyon ráérzett a tengerparttal és a bérccel. Ezért is hívták meg most egy konferenciára, ahol csupa friss diplomás marketingzseni ült, akik egymás között csak kreatívoknak hívták magukat. Egy nagy teremben foglaltak helyet, és mindannyian ugyanúgy néztek ki a kapucnis pulóverükben meg az elnyűtt tornacipőjükben. Ugyanolyan papírpohárból itták a kávét, úgyhogy folyton bele is kortyoltak egymás italába. Ilyenkor fintorogtak egy kicsit, de aztán megnyugodtak, amikor Elszka Györgyöt bevezették a tárgyalóba. A kreatívok körben ültek, nagy tapssal és üdvrivalgással köszöntötték az öregurat. Aztán nem húzták az időt, gyorsan előálltak a farbával. Olyan háttérképet kerestek az új operációs rendszerükhöz, amit nem akar majd lecserélni senki. Igazából nem tudták, hogy maga a szakember fényképezte az idilli tájképeket, vagy valamiféle szovjet, esetleg titkos nyugati recept alapján komponált, de ez nem is volt érdekes számukra. Csak egy dolog érdekelte őket, ezért hívták meg Elszka Györgyöt: ugyan mondja már el nekik, mitől tudták emberek évtizedeken át, napról napra ugyanazt a tájat nézegetni, ahol soha nem jártak, és amihez nem köti őket semmi?

Fogalmam sincs – vallotta be Elszka György. Aztán elárulta, hogy neki a tapétagyár igazgatójaként csak egy szempontja volt, ami alapján kiadta, melyik képekből készüljön a legtöbb darab. Azokból, amelyekre a felesége rámutatott, és azt mondta: „Na, Gyurikám, ha rajtad múlik, ide aztán nem jutunk el soha a büdös életben!”