Elszka György valamire nagyon ráérzett a tengerparttal és a bérccel. Ezért is hívták meg most egy konferenciára, ahol csupa friss diplomás marketingzseni ült, akik egymás között csak kreatívoknak hívták magukat. Egy nagy teremben foglaltak helyet, és mindannyian ugyanúgy néztek ki a kapucnis pulóverükben meg az elnyűtt tornacipőjükben. Ugyanolyan papírpohárból itták a kávét, úgyhogy folyton bele is kortyoltak egymás italába. Ilyenkor fintorogtak egy kicsit, de aztán megnyugodtak, amikor Elszka Györgyöt bevezették a tárgyalóba. A kreatívok körben ültek, nagy tapssal és üdvrivalgással köszöntötték az öregurat. Aztán nem húzták az időt, gyorsan előálltak a farbával. Olyan háttérképet kerestek az új operációs rendszerükhöz, amit nem akar majd lecserélni senki. Igazából nem tudták, hogy maga a szakember fényképezte az idilli tájképeket, vagy valamiféle szovjet, esetleg titkos nyugati recept alapján komponált, de ez nem is volt érdekes számukra. Csak egy dolog érdekelte őket, ezért hívták meg Elszka Györgyöt: ugyan mondja már el nekik, mitől tudták emberek évtizedeken át, napról napra ugyanazt a tájat nézegetni, ahol soha nem jártak, és amihez nem köti őket semmi?
Fogalmam sincs – vallotta be Elszka György. Aztán elárulta, hogy neki a tapétagyár igazgatójaként csak egy szempontja volt, ami alapján kiadta, melyik képekből készüljön a legtöbb darab. Azokból, amelyekre a felesége rámutatott, és azt mondta: „Na, Gyurikám, ha rajtad múlik, ide aztán nem jutunk el soha a büdös életben!”
