A Trópusi Szoláriumszalon példátlan sikerét egy egyszerű csőcserének köszönhette. Pedig az indulás nem volt éppen sétagalopp a tulajdonos, Dömtövei Tünde számára. Először is ott volt a szalon elhelyezkedése. Igaz, hogy csak kétutcányit kellett besétálni a körútról, de sokaknak ez már elvette a kedvét a szoláriumozástól. Vagy ahogy Dömtövei Tünde fogalmazott: lusták voltak.
Az sem közömbös, hogy korábban indiai étteremként működött a helyiség. A vöröses festés akár illett volna is a szalonhoz, de nyolcszor át kellett mázolni a falakat, olyan mélyen beitta magát a curry illata. Ez még jóval a nyitás után is problémát okozott: többen panaszkodtak, hogy elég húsz perc napfürdő, és átveszi a hajuk a fűszer erős szagát. Aztán ott voltak a szomszédok, akik nehezen szokták meg már az egész napos jövés-menést is, de az, hogy ott nyikorog alattuk, mellettük a szoláriumok fedele, már végképp tűrhetetlen volt számukra. Nem is érkeztek sokan, úgyhogy Dömtövei Tünde több időt töltött a szalon előtt dohányozva, mint odabent a szoláriumokat törölgetve.
A mindent megváltoztató csőcserére is csak egy akció keretében tudott sort keríteni, utolsó forintjait összekuporgatva. Furcsa alak jött ki a hívásra, és Dömtövei Tünde összes kérdésére kuncogva válaszolt, mindig ugyanazt: jó lesz minden, meglátja. Ilyenkor kilátszottak kusza fogai, amitől egy kicsit félelmetes lett a torzonborz figura. De Dömtövei Tünde nem bánta, úgy volt vele, hogy ha nem jön be a csőcsere, akkor eladja majd valami gazdag külföldinek a helyiséget, és ha étterem lesz belőle megint, akkor visszajön ide felszolgálónak vagy mosogatónak.
Csakhogy a csőcsere bejött, méghozzá nem is akárhogy. Az első vendég, Gornya Erika belépett a szalonba, közölte, hogy máris trópusi hangulata lett a festett pálmafáktól és a melegtől, majd magára csukta a szolárium ajtaját, és a Kiribati Köztársaság egyik korallszigetén ébredt fel. Nem is akart hazajönni, de a férje végül az ausztráliai konzulátus segítségével hazahozatta. Az esettel kiemelten foglalkozott a sajtó, Dömtövei Tünde több interjút is adott, de egyiknek sem lett akkora visszhangja, mint annak a felvételnek, amelyet Manser Viktória készített. A riporternő rejtett kamerával feküdt be napfürdőzni, de mire bekapcsolta a készülékét, addigra egy dobrudzsai strand büféjének pultjánál találta magát. Innentől kezdve nem volt megállás. Jöttek az unatkozó úriasszonyok, a törtető titkárnők, az elgyötört háztartásbeliek, hogy mindegyiküket elrepítse álmai szigetére Dömtövei Tünde valamelyik csőcserélt szoláriuma. Persze ez sem tetszett a háztömb lakóinak, mivel a kialakult sorok mentén megjelentek és persze hatalmas zajt csaptak a rimánkodó férjek, a fizetésemelést ígérő főnökök és a fenyegetőző izomagyúak. De ahogy minden csoda, úgy ez is csak három napig tartott. Jött ugyanis Novari Andrea, aki nem mondott magáról semmit, csak eltűnt, pont úgy, ahogy előtte több száz nőtársa. Elkönyvelték, hogy ő is egy csendes-óceáni, fehér homokos fövenyen napozik egy hintaágyban, kókuszlikőrt szürcsölve – de nem. Novari Andrea egy külvárosi kiskocsmába került vissza pincérnőnek. A hullámpalalemezekből összetákolt hely nem volt különösebben elegáns, ráadásul nyáron nagyon meleg volt, mert nem volt szellőzése, míg télen nagyon hideg, mert az üzletvezető úgy volt vele, hogy egy kocsmában oldja meg mindenki a fűtést magának, lehetőleg belsőleg.
Miután ez kiderült, senki sem ment többé a Trópusi Szoláriumszalonba. A hely bezárt, és egy gazdag kínai üzletember vette meg. Éttermet csinált belőle, Dömtövei Tündét pedig felvették mosogatónak.
