Takar ugyan kicsi falu, mégis két óriási csoda tudott eltűnni innen egyetlen délután. Ez persze nem fordulhatott volna elő a hét bármelyik napján, csakis vasárnap, ebéd után, fél három körül. Ilyenkor ugyanis a falu legényei összejöttek a határban, és kihasználták, hogy nincs még bevetve a szántó. Vittek magukkal bort és pálinkát, termoszban kávét és teát, meg az ebédről egy kis hideg rántott húst, aprósüteményt. Petnik Zsolt mindig hozott terítőt is, elvégre az ő dzsipjének a motorháztetejére pakolták le az elemózsiát. (Ennek oka egyébként egyszerű volt: centire pontosan olyan magas volt, mint Takar első kocsmájának, a Vitéznek a pultja.) Általában jól beuzsonnáztak, mire megjelent a falu büszkesége, Agasin Péter sportlövő. A titulus persze nem volt teljesen pontos, mert Agasin Péter semmiféle egyesületnek nem volt tagja, csak a búcsúban szokott lövöldözni, de ott aztán parádésan. Akármilyen trükkel próbálták görbíteni a légpuskák csövét, minden hurkapálcát úgy talált el, mintha csak kötélpályán húzták volna ki a töltényt a fegyverből.
Persze hosszú út vezetett idáig. Agasin Péter első lövését ugyanis mindmáig mosolyogva, sutyorogva emlegetik a takariak. Tizenkét éves volt mindössze, amikor meg merte kérdezni a búcsúban az apját, hogy lőhet-e. Bár a kis Petike alig bírta el a puskát, lőhetett. Látta, hogy az apja nevet ezen, de észrevette azt is, ahogy édesanyja a haját igazgatja egy hárompálcás tükörben. Senki nem mondta meg neki, hogy három hurkapálcát kellene ellőnie a nyereményért, de ez nem is számított – ő egyenest a tükör közepébe lőtt. A tükör, benne a fésülködő édesanya képmásával, összetört.
Agasin Péter idővel mégis igazi sztárlövész lett. És mivel nem volt minden héten búcsú, vadászni pedig nem lehet, mert huszonöt éve eladták az egész erdőt, a határba jártak ki a takari vagányok, hogy csodálják, hogyan céloz és lő a barátjuk. Még fogadásokat is kötöttek. Malacokat, nyulakat vittek magukkal a határba, a reszkető állatokat nekieresztették a szántónak, és amikor még épp a látóhatáron voltak, felkiáltottak: „Bal fül!” „Jobb fül!” „Farokbojt!” Ahogy fogyott a bor és a pálinka, úgy lett egyre kegyetlenebb a társaság. „Bal mellső láb!” „Jobb hátsó comb!” Amikor pedig már tántorogtak vagy el is estek az agyaggöröngyök között, akkor már szinte parancsoltak az ugyancsak kapatos Agasin Péternek. A verdiktet ilyenkor már nem követte nevetés, csak hallgatás és a poharak koccanása. „A szeme közé”.
A fiatalok közül mindenki biztos volt benne, hogy Agasin Péter egyszer naggyá teszi a falut. Az öregeket ez annyira nem érdekelte, őket egészen más tartotta izgalomban. Petnik Zsolt nagyapjának disznója, a Páncél. Az egy dolog, hogy Páncél minden versenyt megnyert, amin elindult. Azt is megszokták, hogy félelemmel teljes morajlás árad végig a kiállítótermeken, ha bevezetik az irdatlan jószágot. A kérdés mindig csak az volt vele kapcsolatban, hogy ismét kiakasztja-e a mérleget.
Múlt vasárnap ebéd után, olyan fél háromkor Agasin Péter alaposan beszilvázott. Vörös fejjel ordított Petnik Zsolttal, hogy hozza Páncélt. A dzsipes fiú vonakodott, féltette az autóját, de aztán kiterelte a disznót a határba. Az el is kezdett futni, ahogy a malacok meg a nyulak szoktak, de az első lövés zajára, ami csodálatos módon nem talált, Páncél visszafordult. Dübörgött alatta a föld, úgy vágtatott Agasin Péter felé, aki nem volt képes újabb lövést leadni. Elszaladt, Páncél meg utána. A takari vagányok nem mertek utánuk menni. Szólni sem tudtak egymáshoz, és később az öregeknek sem mondták el, miként tűnt el a falu két csodája ilyen rövid idő alatt.
