Füzes István régóta járt ki a szemközti térre zenélni. Többen állították: már annyira megszokták a harmonikást, hogy akkor is hallják a játékát, ha a férfi nem ül az ablakuk alatt. Pedig ez nagyon ritka volt. Füzes István mindennap reggel nyolckor megjelent, leült a padra, és délután öt óráig megállás nélkül zenélt. Repertoárja főleg régi sanzonokból állt, de volt, hogy népdalok, esetleg elfeledettnek hitt slágerek dallamait szőtte közéjük. Sosem énekelt, legfeljebb dúdolgatni vagy fütyülni hallották néha.
A környező házakban egyébként senki sem tudta, hogy kicsoda ő valójában. Mindig ugyanabban a sötét, kicsit már kopott öltönyben ült ki a térre, csak akkor vett fel egy papírvékony ballonkabátot, ha esett az eső vagy fújt a szél. Játék közben nem evett, nem ivott semmit – ételt, italt nem fogadott el soha senkitől. Amit korábban vittek neki, azt mind otthagyta a padon, úgyhogy legtöbbször a galambok ették meg a süteményt vagy a rántott húsos szendvicset. Füzes István nem koldulni járt a térre. Nem volt kitéve elé félbevágott sörösdoboz, csaliszázasokkal megszórt kalapot sem rakott le maga mellé, és a hangszere tokját sem helyezte ki. Egy diszkrét felirat állt csak a harmonikán, amely fehér alapon fekete betűkkel hirdette csupa nagybetűvel, hogy ELADÓ. Irányárat Füzes István nem jelölt meg.
Ami azt illeti, nem sokan akarták megvenni a hangszert. Brúsza Csaba volt az egyik érdeklődő. A környékbeli házakban csak vállalkozóként emlegetett férfi nem volt nagy rajongója sem Füzes Istvánnak, sem a harmonikaszónak, de még a muzsikának sem. Napközben csendre vágyott, mert általában éjszaka dolgozott. Nem is kereshetett rosszul, mert egyszer egy köteg húszezrest vett elő melegítőnadrágja zsebéből, és úgy dobta a harmonikás lába elé, hogy közben fenyegetőzve kiabált: hallgasson már el végre. De Füzes István csak játszott tovább, a pénzre rá se nézett, úgyhogy Brúsza Csaba ordított egy nagyot, visszaült a pezsgőszínű Mercedesébe, majd elhajtott a város másik végébe aludni egyet.
Jövendi Károly üzletember is komoly összeget ajánlott a harmonikáért. A milliárdos ingatlanfejlesztő sem a zene szerelmeseként nyitotta meg a pénztárcáját. Ami azt illeti, azt sem tudta, hogyan kell játszani a hangszeren, nem is szerette különösebben a hangját. Neki az tetszett, hogy mennyire dominál rajta a fekete és a fehér szín. Két nappal korábban ugyanis úgy döntött, hogy stílust vált az irodájában, és fél éve vásárolt krómacél art deco utánzat bútorait lehordatta cégének adatrögzítőivel a lomtalanításra. (Ők persze egy másodpercre sem rakták le a szekrényeket, székeket és asztalokat, hanem vitték haza a dolgozószobájukba.) Jövendi Károly úgy döntött, hogy valódi antik tárgyakkal fogja díszíteni az irodáját, még akkor is, ha fogalma sincs arról, mit is rak ki éppen a polcára. Magában somolyogva arra gondolt: vagyok olyan gazdag, hogy senki se merjen szólni az ügyben egy árva szót sem. Ezért gondolta úgy a milliárdos ingatlanfejlesztő, hogy Füzesi István harmonikájának a legjobb helye egy rongyos gázálarc mellett lenne a dohos csipketerítőn.
Az üzletet azonban végül Kristály Piroska ütötte nyélbe Füzes Istvánnal. A nőt sosem látták a téren azelőtt, és azt sem tudja senki, mennyit adott a hangszerért. A harmonikás ennek ellenére még mindig kijár a térre. Ugyanazt a sötét, kicsit kopott öltönyt viseli, csak most egy elemes magnót cipel magával, arról szól a harmonikaszó minden reggel nyolctól délután ötig. Füzes István pedig ül a készülék mellett, és fütyörészik, dudorászik. Néha még énekelni is hallják.
