Már nem hiányoztak a gyermekkori nyaralások özvegy Bolcsi Mihálynénak. Abbáziába jártak családostul születése óta, úgyhogy hamar megtanult úszni, és rengeteg barátra tett szert. De mit sem ért az egész, mivel már csitri korában megunta, sőt megutálta a vizet, de annyira, hogy még a folyóparton sem szeretett sétálni. Egyszerűen kirázta a hideg már a hullámok látványától is, pedig a vízöntő jegyében született. Nyaralni viszont ettől még szeretett. Annyira, hogy minden évben ugyanazon a napon, június 11-én indult pihenni. Férje, a korábbi gyárigazgató szoktatta rá erre az időpontra.
Mindig ezen a napon állt le ugyanis a gyár két hétre, nem tudni, miért – Bolcsi Mihály sohasem árulta el. De ezen a napon mindig kocsiba ült a nejével, és meg sem álltak a Kékestetőig. Állt itt régen egy kicsiny szálloda, nem volt különösen szép, de rendkívül kényelmesnek bizonyult. Mivel nem sokan tudtak róla, Bolcsiék minden évben lefoglalták maguknak a 11-es szobát. No nem a dátum miatt, hanem mert ez volt a legközelebb a bejárathoz, az ebédlőhöz és a teraszhoz, ahonnan csodálatos volt a kilátás. Csodálatos, de hosszú éveken keresztül szinte ugyanolyan. Úgyhogy Bolcsi Mihályné az esztendők során ráunt az erdős panorámára is. Pedig még azzal is megpróbálkozott, hogy magában megszámolja a fákat. Mindig nagyon ideges volt, amikor a férje vagy a szálloda pincére kizökkentette valami jelentéktelen kérdéssel.
Ha közeledett június 11-e, újabban a szomszédait hívta át, hogy segítsenek neki bepakolni. Nem tudta ugyanis levenni a bőröndjét a szekrény tetejéről. Ehhez a magas Palika kellett, akinek nem volt más dolga az özvegynél, de udvarias férfi lévén mindig megvárta a feleségét, Sárikát, aki abban segített Bolcsi Mihálynénak, hogy szépen összehajtogassa a ruháit. Senki sem tud úgy hajtogatni, mint Sárika – mondta az özvegy minden nyaralás előtt. Hálából mindig megkínálta a párt konyakos meggyel, de Palikáék azóta nem ettek belőle, mióta észrevették, hogy a bonbon már a rendszerváltás idején lejárt. Hiába, ez is fent volt a szekrény tetején, csak nem Palika vette le onnan.
Bolcsi Mihályné egyébként az utolsó fenyvesszámláló pihenését követően próbálkozott külföldi nagyvárosokkal is. Utazott közelre és távolra egyaránt, de unta már a kalauzokat és a történeteiket. Az egy dolog, gondolta, hogy a gyerekeik keresztnevét is tudja, meg hogy milyen ételtől tiltotta el őket az orvos, de az már mégiscsak sok, hogy csukott szemmel meg tudta állapítani, melyikük lép be jegyvizsgálatra, pusztán abból, hogy miként nyitják a kupé ajtaját. Unta az állomásokat is. Volt, hogy csak azért utazott egy órával tovább, hogy ne Debrecenben kelljen átszállnia, mert az ottani büfében itta a legrosszabb kávét.
Amikor Sárika becsomagolt neki, Bolcsi Mihályné átkopogott Terézhez, a szomszédjához. Az özvegy csak neki merte odaadni a lakáskulcsát, csak benne bízott meg annyira, hogy rábízza az ablakba kitett virágok öntözését. Teréz volt ugyanis az egyetlen, aki nem forgatta a szemét és nem vágott pofákat, amikor elmagyarázta neki, hogy a virágoknak mennyi vizet kell adni: egy milliméterrel sem lehet többet tölteni a műanyag tálka szegélyébe húzott rovátkánál. Különben elrohadnak a növények, és ő rögtön észre fogja venni.
A taxitársaságnál már a diszpécser is tudta, melyik sofőrt küldjék a Mihály utca 11.-hez. Károlyt, a magas, fess férfit, aki olyan finoman teszi be az özvegy bőröndjeit a csomagtartóba, mintha hímes tojással lennének tele. Pedig nem volt azokban semmi a Sárika által összehajtott ruhákon kívül, csak egy távcső. Özvegy Bolcsi Mihályné számára ugyanis az volt a nyaralás, hogy Károllyal áthajtatott a Mihály utca 12.-be, felvette a Sárika által összehajtott ruháit, leült az ablakhoz, és nézte, ahogy Teréz locsolja az ő virágait. Úgy érezte, hogy ezt sosem fogja megunni.
