Bolcsi Mihályné egyébként az utolsó fenyvesszámláló pihenését követően próbálkozott külföldi nagyvárosokkal is. Utazott közelre és távolra egyaránt, de unta már a kalauzokat és a történeteiket. Az egy dolog, gondolta, hogy a gyerekeik keresztnevét is tudja, meg hogy milyen ételtől tiltotta el őket az orvos, de az már mégiscsak sok, hogy csukott szemmel meg tudta állapítani, melyikük lép be jegyvizsgálatra, pusztán abból, hogy miként nyitják a kupé ajtaját. Unta az állomásokat is. Volt, hogy csak azért utazott egy órával tovább, hogy ne Debrecenben kelljen átszállnia, mert az ottani büfében itta a legrosszabb kávét.
Amikor Sárika becsomagolt neki, Bolcsi Mihályné átkopogott Terézhez, a szomszédjához. Az özvegy csak neki merte odaadni a lakáskulcsát, csak benne bízott meg annyira, hogy rábízza az ablakba kitett virágok öntözését. Teréz volt ugyanis az egyetlen, aki nem forgatta a szemét és nem vágott pofákat, amikor elmagyarázta neki, hogy a virágoknak mennyi vizet kell adni: egy milliméterrel sem lehet többet tölteni a műanyag tálka szegélyébe húzott rovátkánál. Különben elrohadnak a növények, és ő rögtön észre fogja venni.
A taxitársaságnál már a diszpécser is tudta, melyik sofőrt küldjék a Mihály utca 11.-hez. Károlyt, a magas, fess férfit, aki olyan finoman teszi be az özvegy bőröndjeit a csomagtartóba, mintha hímes tojással lennének tele. Pedig nem volt azokban semmi a Sárika által összehajtott ruhákon kívül, csak egy távcső. Özvegy Bolcsi Mihályné számára ugyanis az volt a nyaralás, hogy Károllyal áthajtatott a Mihály utca 12.-be, felvette a Sárika által összehajtott ruháit, leült az ablakhoz, és nézte, ahogy Teréz locsolja az ő virágait. Úgy érezte, hogy ezt sosem fogja megunni.
