Akkor érezte életében először, hogy majd megsüketül a hangtól, amit annyira imádott egyébként: a csirkék szárnycsapkodásától. Boldogsága a csősapkás műszakvezető jelenlétében amúgy is fakulóban volt már, de végképp lelombozódott, amikor megtudta, hogy ezt minden nap meg kell csinálnia, minden egyes csirkével. Este pedig vissza kell tenni őket a helyükre. Hogy melyik madárnak hol a helye, az a gyűrűjükre van írva, a kalitkákat pedig nem szabad összekeverni. Ez a fárasztóbb, páros hétre tervezett munka; páratlan héten lehet pihenni. Ilyenkor szemenként kell válogatni a kukoricát a csirkéknek, napkeltétől napnyugtáig. Néha kicsit tovább. Bara Karcsi érdeklődött volna, mit és hogyan kell csinálni a vágásnál, de a szifonarcú leintette. Ez nem a magadfajták dolga, mondta nevetve, majd elindult, hogy megmutassa, hol lesz a fiú fekhelye.
Bara Karcsi puha ágyat és világos szobát képzelt maga elé. Ehelyett kapott egy priccset egy ólban, amelyen nyolcan osztoztak. A fiú lehajtotta a fejét, és belépett az ólba; kiegyenesedni nem tudott, ezért mindjárt le is feküdt. Arra gondolt, hogy milyen jó lehet itt csirkének lenni. Ők tényleg boldogok.
