Az üvegek mind egyforma méretűek voltak, kényelmesen elfértek egy felnőtt kezében. Használatuk pokoli egyszerű, mondta a gazdájuk, csak a fülükhöz teszik, és máris azt hallják, amit én hallottam, amikor régebben ezeket a vidékeket bejártam. Egyetlen nagyobb üveg lapult Istóczi Péter hátizsákja alján, amelyet ő is két kézzel vett ki. A csendkufár közölte, hogy ennek az ára is magasabb, éspedig annyival, mint amennyivel nagyobb a többinél, de mutatóujját a magasba emelve, szikrázó szemekkel hozzátette, hogy az élmény, amit nyújt, az sokkal intenzívebb. „Lágy szellő a világ tetején.”
Istóczi Péter nem volt szívtelen ember, megengedte a falubelieknek, hogy sorba álljanak, és belehallgassanak egy kicsit, mielőtt valamelyik szerencsés megveszi. Elégedetten hümmögött mindenki. Utolsónak tántorgott oda felese mellől Rinyak Pista, akit idegenek előtt soha nem engedtek beszélni, mondván, olyan bolond, hogy csak szégyent hoz a falura. Most is próbálták ellökdösni az üveg mellől, de csak odatette a fülét. Aztán vihogni kezdett, mert úgy találta, hogy amit hall, az pont olyan, mint amikor reggelente fúj a szél a kertje végében álló pottyantós vécé mellett.
Istóczi Péter zavarba jött, és elkezdte gyorsan bepakolni az üvegeket a hátizsákjába. Az egyik, amelyikre az volt írva, hogy „Szendergő rét”, össze is tört. Kirohant a kocsmából, és stoppolni kezdett. Gyorsan fel is vették, hiszen hatalmas volt az átmenő forgalom a frissen átadott főúton.
