A mai napig vitáznak róla a faluban, hogy a kocsmában Istóczi Péter hatalmas termetének árnyékát vagy a csendkufár mellett beszűrődő tavaszi napfényt vették-e észre először. Abban mindenesetre mindenki egyetért, hogy egy zűrös napon érkezett: épp akkor adták át a hosszú ideig csak tervrajzokon létező, a falut kettészelő főutat, ahol rögtön el is indult az átmenő forgalom. Nem is akárhogy! A kocsik mint darvak húztak el a falusiak előtt, a konvojokba rendeződött teherautók és kamionok pedig úgy vágtattak, mint egy megvadult bölénycsorda. Istóczi Péter érkezésekor éppen azért gyűltek össze a kocsmában a helyiek, hogy elgondolkodjanak rajta, mit lehetne tenni ezen áldatlan állapotok ellen.
Ide, ebbe a felbolydult méhkasba lépett be Istóczi Péter. Nem szólt semmit, látta ő, hogy ebben a helyzetben még hangosan köszönni is illetlenség lenne, ezért aztán csak biccentett. Simított egyet őszes, ápolatlan, zsíros szakállán, megtörölte kérges kezét fényesre kopott nadrágjában, levette a hátizsákját, és leült.
A kocsma népe két dolgot figyelt meg rajta. Egyrészt, hogy az ápolatlan alaknak a cipője még a piszkos öltözékéhez képest is vacak volt. Többen észrevették, és sutyorogva tették szóvá, hogy a lábbelin száradó agyag sárgás színű, ilyen pedig nem lelhető fel sehol a környéken. A másik furcsaság a hátizsákja volt. Mintha tegnap pakoltak volna bele először, fekete volt, mint a szurok, és ha halkan is, de hallatszott, hogy üvegek csörömpölnek benne.
Ahogy a vitának vége lett – nem sikerült dönteniük, abban maradtak, hogy megvárják, mit írnak majd odafentről –, az emberek nem bírtak a kíváncsiságukkal, és szabályosan megrohamozták Istóczi Pétert. A csendkufár nem győzte nyújtogatni a falubeliek felé a kezét, akik türelmetlenül várták, hogy az előttük álló, meglehetős nyugalmat árasztó idegen pakolja már ki nekik a táskája tartalmát.
Istóczi Péter két kézzel ragadta meg a fekete batyut, és olyan erőlködés ült ki az arcára, amikor feltette az asztalra, mintha követ emelne. Üres, celofánnal és négy-öt befőttesgumival lezárt üvegeket pakolt ki. Mindegyiken volt egy cetli, Istóczi Péter pedig gondoskodott róla, hogy ezeket lássa is mindenki: „Erdőszéli magány”; „Hegyvidéki hallgatás”; „Folyóparti áhítat”; „Folyóparti áhítat (Kína)”; „Folyóparti áhítat (India)”; „Duna-deltai döbbenet”; „Óceánparti andalgás”.