A mai napig vitáznak róla a faluban, hogy a kocsmában Istóczi Péter hatalmas termetének árnyékát vagy a csendkufár mellett beszűrődő tavaszi napfényt vették-e észre először. Abban mindenesetre mindenki egyetért, hogy egy zűrös napon érkezett: épp akkor adták át a hosszú ideig csak tervrajzokon létező, a falut kettészelő főutat, ahol rögtön el is indult az átmenő forgalom. Nem is akárhogy! A kocsik mint darvak húztak el a falusiak előtt, a konvojokba rendeződött teherautók és kamionok pedig úgy vágtattak, mint egy megvadult bölénycsorda. Istóczi Péter érkezésekor éppen azért gyűltek össze a kocsmában a helyiek, hogy elgondolkodjanak rajta, mit lehetne tenni ezen áldatlan állapotok ellen.
Ide, ebbe a felbolydult méhkasba lépett be Istóczi Péter. Nem szólt semmit, látta ő, hogy ebben a helyzetben még hangosan köszönni is illetlenség lenne, ezért aztán csak biccentett. Simított egyet őszes, ápolatlan, zsíros szakállán, megtörölte kérges kezét fényesre kopott nadrágjában, levette a hátizsákját, és leült.
A kocsma népe két dolgot figyelt meg rajta. Egyrészt, hogy az ápolatlan alaknak a cipője még a piszkos öltözékéhez képest is vacak volt. Többen észrevették, és sutyorogva tették szóvá, hogy a lábbelin száradó agyag sárgás színű, ilyen pedig nem lelhető fel sehol a környéken. A másik furcsaság a hátizsákja volt. Mintha tegnap pakoltak volna bele először, fekete volt, mint a szurok, és ha halkan is, de hallatszott, hogy üvegek csörömpölnek benne.
Ahogy a vitának vége lett – nem sikerült dönteniük, abban maradtak, hogy megvárják, mit írnak majd odafentről –, az emberek nem bírtak a kíváncsiságukkal, és szabályosan megrohamozták Istóczi Pétert. A csendkufár nem győzte nyújtogatni a falubeliek felé a kezét, akik türelmetlenül várták, hogy az előttük álló, meglehetős nyugalmat árasztó idegen pakolja már ki nekik a táskája tartalmát.
Istóczi Péter két kézzel ragadta meg a fekete batyut, és olyan erőlködés ült ki az arcára, amikor feltette az asztalra, mintha követ emelne. Üres, celofánnal és négy-öt befőttesgumival lezárt üvegeket pakolt ki. Mindegyiken volt egy cetli, Istóczi Péter pedig gondoskodott róla, hogy ezeket lássa is mindenki: „Erdőszéli magány”; „Hegyvidéki hallgatás”; „Folyóparti áhítat”; „Folyóparti áhítat (Kína)”; „Folyóparti áhítat (India)”; „Duna-deltai döbbenet”; „Óceánparti andalgás”.
Az üvegek mind egyforma méretűek voltak, kényelmesen elfértek egy felnőtt kezében. Használatuk pokoli egyszerű, mondta a gazdájuk, csak a fülükhöz teszik, és máris azt hallják, amit én hallottam, amikor régebben ezeket a vidékeket bejártam. Egyetlen nagyobb üveg lapult Istóczi Péter hátizsákja alján, amelyet ő is két kézzel vett ki. A csendkufár közölte, hogy ennek az ára is magasabb, éspedig annyival, mint amennyivel nagyobb a többinél, de mutatóujját a magasba emelve, szikrázó szemekkel hozzátette, hogy az élmény, amit nyújt, az sokkal intenzívebb. „Lágy szellő a világ tetején.”
Istóczi Péter nem volt szívtelen ember, megengedte a falubelieknek, hogy sorba álljanak, és belehallgassanak egy kicsit, mielőtt valamelyik szerencsés megveszi. Elégedetten hümmögött mindenki. Utolsónak tántorgott oda felese mellől Rinyak Pista, akit idegenek előtt soha nem engedtek beszélni, mondván, olyan bolond, hogy csak szégyent hoz a falura. Most is próbálták ellökdösni az üveg mellől, de csak odatette a fülét. Aztán vihogni kezdett, mert úgy találta, hogy amit hall, az pont olyan, mint amikor reggelente fúj a szél a kertje végében álló pottyantós vécé mellett.
Istóczi Péter zavarba jött, és elkezdte gyorsan bepakolni az üvegeket a hátizsákjába. Az egyik, amelyikre az volt írva, hogy „Szendergő rét”, össze is tört. Kirohant a kocsmából, és stoppolni kezdett. Gyorsan fel is vették, hiszen hatalmas volt az átmenő forgalom a frissen átadott főúton.
