Egy mályvaöltönyös férfi fogadta az ajtóban, aki gyorsan be is mutatkozott a menedzsernek, Látnai Sándornak hívták. Miközben Jelenő Géza kezét rázta, úgy terült szét a mosoly az arcán, mintha egy lemoshatatlan festékbombával dobták volna telibe a képét. A menedzser így biztosan nem akart kinézni, fordult is volna kifelé, szíve szerint ott is hagyta volna a szürke skatulyát, de Látnai Sándortól nem lehetett csak úgy megszabadulni. Lehengerlő volt. Jelenő Géza nem is bírta ki, azonnal le is ült egy kényelmes fotelbe, el is süllyedt benne, az szinte magába szippantotta. Ám még mielőtt egy szót elárult volna neki a mályvaöltönyös alak, már ki is fizette azt a szerény előleget – éves prémiuma negyedét –, amit nyájas vendéglátója kért tőle. Hamarosan jön a titok, mondta Látnai Sándor, ám előtte itt a választék.
Ahogy ezt a szót, mint valami varázsigét kiejtette a száján, rámutatott egy hatalmas könyvre. Mosolyok voltak benne, egyik elragadóbb és sármosabb volt, mint a másik. Jelenő Géza rábökött egyre: – Ilyet akarok! – sziszegte megbabonázva. Látnai Sándor megnézte. A hetvennégyes mosoly volt az. – Remek választás – mondta, és arra kérte vendégét, hogy szorítsa meg a fotel karfáját. Jelenő Géza így tett, mire belépett a szobába egy óriás, két ökle mint a szikla. A menedzser azonnal tudta, mi a dolga. Mosolyra húzta el a száját, mire az ököl becsapódott. Pár napig mozogtak a szemfogai, két hétig még véreset köpött, de ez nem érdekelte. Mosolya innentől kezdve olyan volt, mint bárki másé. Jelenő Géza újra mert boldog lenni.
