Jelenő Géza mindig elégedetlen volt a mosolyával. Egyszerűen nem szerette látni azt az arcot, ami visszanézett rá a tükörből azokban a pillanatokban, amikor boldog volt. Ez pedig különösen bosszantotta, hiszen sikeres menedzserként nem volt éppen nehéz élete, úgyhogy minden adott volt ahhoz, hogy Jelenő Géza mást se csináljon egész nap, mint vigyorogjon. De ha így tett, akkor a környezetében a vele örülők azonnal abbahagyták a vidámkodást, hiszen Jelenő Géza mosolyától senkinek nem volt kedve örömködni. Képzeljünk el egy férfit, akinek jókedvében úgy nyílt meg hatalmas, fogakkal teli szája, mintha csak egy láthatatlan kéz húzna el egy cipzárat Jelenő Géza arca alsó harmadában. A nevetése pedig úgy festett, mintha a menedzser fejét láthatatlan kezek egyszerűen lecipzárazták volna a helyéről. Közben pedig szólt Jelenő Géza rettenetes, mély hahotája, ami szinte mindig visszhangzott, ugyanis annyira félelmetes és hangos volt, hogy a menedzser mindig egyedül maradt nevettében.
Jelenő Géza sok magányos kacagást követően elhatározta, hogy ha teheti, sosem fog nevetni ezután. Fogadalmát nem sikerült betartania, pedig próbálkozott, ezért aztán úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha emeli a tétet. Fejébe vette, hogy inkább nem lesz boldog, csak soha ne maradjon magára. Egészen belejött abba, hogy társaságban elszomorodjon, úgyhogy mindenki meg is kedvelte az állandóan lebiggyesztett ajakkal ácsorgó Jelenő Gézát. Megszokta, hogy ő már nem lesz, nem is lehet többé boldog, és neki ezzel nem is volt semmi problémája. Hiszen ez volt a célja, és ezt el is érte.
Ám egyik nap meglátott egy feliratot, amitől egy csapásra megváltozott az élete. Úgy érezte magát, mint egy börtönben sínylődő rab, akinek egyszer, ha váratlanul is, de valahogy mégiscsak besüt a nap a szobájába. Mosolytervezés. Ez állt azon a gigantikus, betonszürke, gyufás skatulyára emlékeztető épületre írva, amin a feliraton kívül nem volt semmi, csak egy kis ablak és egy rozoga ajtó. Mintha drótkötéllel húzták volna a bejárat felé, úgy indult meg a szürke skatulya irányába, és közben azon gondolkodott, vajon hogyan is zajlik a mosolytervezés. És persze, hogy milyen is lesz majd az ő hírhedetten gonosz vigyora, ha egyszer majd áttervezik itt. Az olyan részletkérdések, hogy mindez mibe kerül, vagy hogy mivel jár majd az egészségére nézve, egyszerűen eszébe sem jutottak Jelenő Gézának.
Egy mályvaöltönyös férfi fogadta az ajtóban, aki gyorsan be is mutatkozott a menedzsernek, Látnai Sándornak hívták. Miközben Jelenő Géza kezét rázta, úgy terült szét a mosoly az arcán, mintha egy lemoshatatlan festékbombával dobták volna telibe a képét. A menedzser így biztosan nem akart kinézni, fordult is volna kifelé, szíve szerint ott is hagyta volna a szürke skatulyát, de Látnai Sándortól nem lehetett csak úgy megszabadulni. Lehengerlő volt. Jelenő Géza nem is bírta ki, azonnal le is ült egy kényelmes fotelbe, el is süllyedt benne, az szinte magába szippantotta. Ám még mielőtt egy szót elárult volna neki a mályvaöltönyös alak, már ki is fizette azt a szerény előleget – éves prémiuma negyedét –, amit nyájas vendéglátója kért tőle. Hamarosan jön a titok, mondta Látnai Sándor, ám előtte itt a választék.
Ahogy ezt a szót, mint valami varázsigét kiejtette a száján, rámutatott egy hatalmas könyvre. Mosolyok voltak benne, egyik elragadóbb és sármosabb volt, mint a másik. Jelenő Géza rábökött egyre: – Ilyet akarok! – sziszegte megbabonázva. Látnai Sándor megnézte. A hetvennégyes mosoly volt az. – Remek választás – mondta, és arra kérte vendégét, hogy szorítsa meg a fotel karfáját. Jelenő Géza így tett, mire belépett a szobába egy óriás, két ökle mint a szikla. A menedzser azonnal tudta, mi a dolga. Mosolyra húzta el a száját, mire az ököl becsapódott. Pár napig mozogtak a szemfogai, két hétig még véreset köpött, de ez nem érdekelte. Mosolya innentől kezdve olyan volt, mint bárki másé. Jelenő Géza újra mert boldog lenni.
