Sokat gondolkodom rajta, miképp lehetséges az, hogy az uniós pénzosztó szervek szinte alig találnak hibát az EU-s forrásokból megvalósuló magyar beruházásokban, és alig néhány esetet jeleznek csak a Csalás Elleni Európai Hivatal (OLAF) felé. Pedig Magyarországon van az alföldi sípálya, a polgármesteri magánháznak használt, uniós pénzből emelt vadászlak, az elnéptelenedett faluba felhúzott kalandpark, a gyermektelen községbe épített játszótér, nálunk van a legtöbb letérkövezett garázsbejáró, és bizony mi adtuk a világnak a negyvencentis kilátót is. Hosszan sorolhatnánk még azokat az abszurd beruházásokat, amelyek hazánkban valósultak meg, hozzátéve, hogy nyilván más országokban is kialakult már a hagyománya annak, miként lehet elképesztően kreatív pályázatok segítségével elképesztően magas összegeket összekalapozni Brüsszeltől.
Nekünk azonban van egy komoly fegyverünk, amely egész biztosan meggyőzné az OLAF szigorú ellenőreit. Ez pedig a híres magyar vendéglátás. Képzeljük csak el, amint kivonulnak a zord revizorok egy poros kis faluba, ahol úgy akarják fellendíteni a turizmust – vagy ahogy a polgármesteri beszédekben el szokott hangozni: „továbbfejleszteni a települést” –, hogy építenek egy gigantikus kerékpárcentrumot! Miközben mondjuk kerékpárút sincs a közelben sehol. A helyzet tehát adott, ahogy a rengeteg, Brüsszel által kifizetett pénz, a bicikliútnak nevezett, a kukoricásban kanyargó ösvény és a már-már futballpályányi méretű tábla is, amely büszkén hirdeti, hogy hazánk e kicsiny, ám csodaszép szegletében hamarosan szárba szökken az ausztriai életszínvonal. Vagy valami ilyesmi.
Jön tehát az öltönyös OLAF-os, szíve tele keménységgel, hiszen alig várja, hogy nyakon csípje a korrupt magyar polgármestert. Aki azonban nem áll el a vizsgálattól, épp ellenkezőleg, fogadást tart, ahol beszédet is mond. Elmondja azt is, hogy a mélyen tisztelt vizsgálóbizottság természetesen betekintést nyerhet a papírokba – „ráparancsoltam Icukára és a jegyző úrra, hogy készítsék össze őket” –, csak hát előtte jöjjenek be egy kicsit. Széles kézmozdulattal invitálja be őket a hivatalba, ami előtt közmunkásaival rakatott rendet. Törzskocsmájának csaposával, aki történetesen a komája, birkapörköltet főzet, sógorával pálinkát hozat, nagybátyjának pedig megtiltja, hogy felszolgálja az otthoni borát. (Utóbbi persze nyilván megsértődik ezen, de majd kiengeszteli egy bizottsági hellyel.)
A beszédek alatt lecsúszik pár feles, úgyhogy az öltönyös OLAF-osok izzadnak, pirulnak rendesen. Nyakukat nyújtogatják az Icuka és a jegyző úr által összekészített papírköteg felé, de a polgármester csak legyint. Sértődöttséget mímelve kijelenti, hogy munka előtt ebédelni, vagyis pörköltezni kell. A revizorok elnehezednek a galuskával és savanyúsággal kísért zsíros hústól, legszívesebben lefeküdnének aludni, de a polgármester tölt nekik, természetesen pálinkát. Mivel már legalább négy kört beléjük diktált, a finnyás brüsszelitáknak egyre jobban ízlik a műanyag palackban érlelt, ágyas kerítésszaggató. Úgyhogy mielőtt megnéznék a papírokat, kérnek még egyet, de most már vizespohárban kapják. Össze is folynak előttük a számok. Nem tudják megkülönböztetni már azt sem, hogy a kiadások közül melyik a forint és melyik az euró, úgyhogy azon is átsiklanak, hogy a kivitelező a polgármester fiának szoftverfejlesztő cége volt.
– Ki a levegőre, tekintsük meg a beruházást! – javasolja a delegáció legjózanabb, de így is imbolygó tagja. A kukoricás közepén állva nézik a Délibáb Kerékpárcentrumot, amely egyszer majd a felvirágzást hozza meg a településnek. Az öltönyös OLAF-osoknak pedig annyira megtetszik a koncepció, hogy legszívesebben haza se mennének.
