A kormányfő megérkezett, felavatta a szobrot, göcögve kuncogva mondott is valami erőset, ami jó darabig lázban tartotta a teljes magyar sajtót, de a polgármester nem tudott odafigyelni erre. Ő végigstresszelte az egész ünnepséget. Történt ugyanis, hogy a felavatandó szobor mögött kinőtt egy szál gaz. Valószerűtlenül magasra nyúlt, vaskos szárú növény volt, nem is tudta, milyen fajta, gyerekkorából sem emlékezett rá, hogy ilyet látott volna a határban. Szabotázsra gyanakodott. Bízott benne, hogy nem veszi észre a miniszterelnök úr. De észrevette. És a kormányfő úgy ahogy volt, öltönyben, lehajolt és félkézzel kihúzta a gazt.
A küldöttség hüledezett. Nem tudták, mit kell ilyenkor mondani. Hagyják figyelmen kívül? Az olyan kínos. Dicsérjék meg a miniszterelnököt? Az pedig annyira szolgai. Mégiscsak veszik a kamerák a jelenetet. Végül a térség országgyűlési képviselője lépett elő. Bejelentette, hogy hétfőn első dolga lesz az Országgyűlésben kezdeményezni a Nemzeti Gazbizottságot. Pontosabban a Nemzeti Gazellenes Bizottságot. Zavartan nevetgélt, miközben kijavította magát, de nagyon megnyugodott, amikor a miniszterelnök mosolyogva lapogatta meg a hátát. És persze megnyugodott a polgármester is, hiszen az avatást követő díszvacsorán – ahol a jegyző által lőtt vaddisznóból készült pörkölt volt a fő fogás – eldőlt, hogy külsős tagja lesz a bizottságnak. Hiába, nem lennék most a magyar dudvák helyében, az egyszer biztos.
