Nemzeti Gazbizottság

Igazi, posztszocialista népmesébe illő történet lesz ez. Bár király helyett miniszterelnökkel.

Igazi, posztszocialista népmesébe illő történet lesz ez. Király helyett miniszterelnökkel, megyeháza helyett kormányhivatallal, főnemes helyett országgyűlési képviselővel, kisnemes helyett polgármesterrel, jobbágyok helyett polgárokkal. Egyedül a kicsiny, poros falu az, amit nem tudott megváltoztatni az idő. Sem a király nélküli királyság, sem a kommunizmus, sem a posztszocializmus. Semmi. Hogy a történet valóban megtörtént-e, azt fedje inkább homály, úgy lesz jobb mindenkinek. Vegyük úgy, hogy bármikor megtörténhet a jövőben, és persze ki tudja, az is lehet, hogy megtörtént valamikor a közelmúltban.

A történet egyszerű. Illetve az lenne, ha csak szimplán népmesébe illő lenne, de hát posztszocialista is, úgyhogy a legjobb az lesz, ha az elején kezdjük ezt a faramuci históriát. Úgy kezdődik, hogy a szóban forgó posztszocialista faluban, ahogy az összes többiben, senki nem nyírta a gazt a köztereken. Egyszerűen nem törődtek vele, mert nem volt miért. Ha a szomszéd kertjében nőtt a parlagfű, az persze más volt: akkor lehet azonnal rohanni az önkormányzathoz feljelenteni. A hivatal pedig nem is volt rest: büntette is a polgárokat szépen már akkor is, ha már csak lábszárközépig is értek a gyomok.

Na de, ha közterületen burjánzott el mondjuk a parlagfű, akkor máris bonyolultabb volt a helyzet. Mert kit is vegyenek elő? A polgármestert? Akkor ő a következő hónapban már ki is rúgja a megfelelő embereket. A jegyzőt? Aki évek óta együtt vadászik a térség országgyűlési képviselőjével a falu határában? Az alpolgármestert? Vele sem jó összeveszni: a fia cége szépen csorgat vissza a közbeszerzésekből, a lánya pedig olyan ügyes jogász, hogy lepapírozza még a legpofátlanabb pályázatokat is. Úgyhogy egyszerűen hagyták megnőni a gyomot. Ha nagy ritkán történt valami a faluban, levágták a közmunkások.

Így történt akkor is, amikor szoboravatóra a miniszterelnök a faluba érkezett. Egy héten keresztül olyan volt a település, mint egy felbolydult méhkas: csak úgy zengett-dongott a sok munkától. Egy elhullott levél, egy törött ág nem heverhetett az utcákon, az eldobált sörösdobozokról és csikkekről nem is beszélve. Rendnek kell lenni, ha már megtisztel minket a Miniszterelnök Úr – mondogatta minden alkalmazottjának a polgármester úr, de úgy, és annyiszor, hogy egy idő után már a beosztottak csak nagybetűsként emlegették a miniszterelnököt. Pontosabban a Miniszterelnök Urat.

A kormányfő megérkezett, felavatta a szobrot, göcögve kuncogva mondott is valami erőset, ami jó darabig lázban tartotta a teljes magyar sajtót, de a polgármester nem tudott odafigyelni erre. Ő végigstresszelte az egész ünnepséget. Történt ugyanis, hogy a felavatandó szobor mögött kinőtt egy szál gaz. Valószerűtlenül magasra nyúlt, vaskos szárú növény volt, nem is tudta, milyen fajta, gyerekkorából sem emlékezett rá, hogy ilyet látott volna a határban. Szabotázsra gyanakodott. Bízott benne, hogy nem veszi észre a miniszterelnök úr. De észrevette. És a kormányfő úgy ahogy volt, öltönyben, lehajolt és félkézzel kihúzta a gazt.

A küldöttség hüledezett. Nem tudták, mit kell ilyenkor mondani. Hagyják figyelmen kívül? Az olyan kínos. Dicsérjék meg a miniszterelnököt? Az pedig annyira szolgai. Mégiscsak veszik a kamerák a jelenetet. Végül a térség országgyűlési képviselője lépett elő. Bejelentette, hogy hétfőn első dolga lesz az Országgyűlésben kezdeményezni a Nemzeti Gazbizottságot. Pontosabban a Nemzeti Gazellenes Bizottságot. Zavartan nevetgélt, miközben kijavította magát, de nagyon megnyugodott, amikor a miniszterelnök mosolyogva lapogatta meg a hátát. És persze megnyugodott a polgármester is, hiszen az avatást követő díszvacsorán – ahol a jegyző által lőtt vaddisznóból készült pörkölt volt a fő fogás – eldőlt, hogy külsős tagja lesz a bizottságnak. Hiába, nem lennék most a magyar dudvák helyében, az egyszer biztos.