Igazi, posztszocialista népmesébe illő történet lesz ez. Király helyett miniszterelnökkel, megyeháza helyett kormányhivatallal, főnemes helyett országgyűlési képviselővel, kisnemes helyett polgármesterrel, jobbágyok helyett polgárokkal. Egyedül a kicsiny, poros falu az, amit nem tudott megváltoztatni az idő. Sem a király nélküli királyság, sem a kommunizmus, sem a posztszocializmus. Semmi. Hogy a történet valóban megtörtént-e, azt fedje inkább homály, úgy lesz jobb mindenkinek. Vegyük úgy, hogy bármikor megtörténhet a jövőben, és persze ki tudja, az is lehet, hogy megtörtént valamikor a közelmúltban.
A történet egyszerű. Illetve az lenne, ha csak szimplán népmesébe illő lenne, de hát posztszocialista is, úgyhogy a legjobb az lesz, ha az elején kezdjük ezt a faramuci históriát. Úgy kezdődik, hogy a szóban forgó posztszocialista faluban, ahogy az összes többiben, senki nem nyírta a gazt a köztereken. Egyszerűen nem törődtek vele, mert nem volt miért. Ha a szomszéd kertjében nőtt a parlagfű, az persze más volt: akkor lehet azonnal rohanni az önkormányzathoz feljelenteni. A hivatal pedig nem is volt rest: büntette is a polgárokat szépen már akkor is, ha már csak lábszárközépig is értek a gyomok.
Na de, ha közterületen burjánzott el mondjuk a parlagfű, akkor máris bonyolultabb volt a helyzet. Mert kit is vegyenek elő? A polgármestert? Akkor ő a következő hónapban már ki is rúgja a megfelelő embereket. A jegyzőt? Aki évek óta együtt vadászik a térség országgyűlési képviselőjével a falu határában? Az alpolgármestert? Vele sem jó összeveszni: a fia cége szépen csorgat vissza a közbeszerzésekből, a lánya pedig olyan ügyes jogász, hogy lepapírozza még a legpofátlanabb pályázatokat is. Úgyhogy egyszerűen hagyták megnőni a gyomot. Ha nagy ritkán történt valami a faluban, levágták a közmunkások.
Így történt akkor is, amikor szoboravatóra a miniszterelnök a faluba érkezett. Egy héten keresztül olyan volt a település, mint egy felbolydult méhkas: csak úgy zengett-dongott a sok munkától. Egy elhullott levél, egy törött ág nem heverhetett az utcákon, az eldobált sörösdobozokról és csikkekről nem is beszélve. Rendnek kell lenni, ha már megtisztel minket a Miniszterelnök Úr – mondogatta minden alkalmazottjának a polgármester úr, de úgy, és annyiszor, hogy egy idő után már a beosztottak csak nagybetűsként emlegették a miniszterelnököt. Pontosabban a Miniszterelnök Urat.
A kormányfő megérkezett, felavatta a szobrot, göcögve kuncogva mondott is valami erőset, ami jó darabig lázban tartotta a teljes magyar sajtót, de a polgármester nem tudott odafigyelni erre. Ő végigstresszelte az egész ünnepséget. Történt ugyanis, hogy a felavatandó szobor mögött kinőtt egy szál gaz. Valószerűtlenül magasra nyúlt, vaskos szárú növény volt, nem is tudta, milyen fajta, gyerekkorából sem emlékezett rá, hogy ilyet látott volna a határban. Szabotázsra gyanakodott. Bízott benne, hogy nem veszi észre a miniszterelnök úr. De észrevette. És a kormányfő úgy ahogy volt, öltönyben, lehajolt és félkézzel kihúzta a gazt.
A küldöttség hüledezett. Nem tudták, mit kell ilyenkor mondani. Hagyják figyelmen kívül? Az olyan kínos. Dicsérjék meg a miniszterelnököt? Az pedig annyira szolgai. Mégiscsak veszik a kamerák a jelenetet. Végül a térség országgyűlési képviselője lépett elő. Bejelentette, hogy hétfőn első dolga lesz az Országgyűlésben kezdeményezni a Nemzeti Gazbizottságot. Pontosabban a Nemzeti Gazellenes Bizottságot. Zavartan nevetgélt, miközben kijavította magát, de nagyon megnyugodott, amikor a miniszterelnök mosolyogva lapogatta meg a hátát. És persze megnyugodott a polgármester is, hiszen az avatást követő díszvacsorán – ahol a jegyző által lőtt vaddisznóból készült pörkölt volt a fő fogás – eldőlt, hogy külsős tagja lesz a bizottságnak. Hiába, nem lennék most a magyar dudvák helyében, az egyszer biztos.
