Emberarcú pacal

Hiába a marhapörkölt a honatyák kedvence vagy a csirkepaprikás, esetleg a szalontüdő zsemlegombóccal. Pacalt kell mondani.

A kommunikációs tanácsadó leült. Abban a pillanatban felpattant az egyik öltönyös, és grafikonokat kezdett mutogatni, meg arról kezdett összehordani mindenfélét, hogy az elkötelezett választók körében végzett mérés alapján teljesen egyértelmű, hogy a pacalevőkre szívesebben szavaznának az emberek. Magyarázott arról is, hogy ez a menü – mármint a csípős pacal fehér kenyérrel – milyen további másodlagos üzenetek átadására lesz még alkalmas. De hiába hadovált róla, hogy ebből azt fogják maguknak összerakni a választók, hogy „hát aki ugyanúgy pacalos, mint mi, az ugyanúgy nem lop majd, mint mi”, a politikusoknak már szabályosan csorgott a nyáluk. Így aztán a második és harmadik öltönyöst végig sem tudták hallgatni. Csak forogtak előttük a diagramok és táblázatok, legszívesebben azonnal felálltak volna, és elmentek volna tunkolni egy jót a menzára. Páran össze is kacsintottak, milyen jó, hogy ott rendes, zsírban tocsogó fogásokat szolgálnak fel, nem csak párolt zöldséget meg sótlan főtt húst. A negyedik öltönyös szavai alatt már helyezkedtek. Tudták, pozíciót kell fogni, mielőtt megrohamozzák a húsosfazekakat. A kommunikációs tanácsadó persze látta mindezt. Arra gondolt magában, hogy hiábavaló volt minden igyekezete. Taníthatom ezeknek, hogyan kell profi módon üzenni, amikor ezek nem akarnak semmi mást, csak zabálni.