Nagy volt a mocorgás a városban. Az egész azzal indult, hogy az egyik évek óta üresen álló telket lezárták, és pozdorjalapokat tettek köré, hogy ne lehessen belátni. Kukucskálni se. Mindezt miért, miért nem, éjszaka csinálták. A munkások viszont nappal jöttek. Mindig ugyanakkor, ugyanabban a percben nyílt résnyire a kapu, hogy bepréseljék magukat a melósok az építési területre. Mindennap pontosan annyi időt – nyolc órát – dolgoztak, és ilyenkor a szomszédok nem hallották a saját gondolataikat sem, hiszen zúgott a fúró, berregett a traktor, ordibáltak a műszakvezetők. Csak akkor álltak le, ha sötét öltönyös emberek jöttek fekete autókkal, marcona kísérőkkel. Olyankor mindig nagy volt a csend. Amikor a nagy emberek távoztak, azt onnan lehetett tudni, hogy nagy nevetés hallatszott. Harsányan, hangosan nevettek, mintha a világ legjobb viccét mondta volna valaki.
Aztán egy szép napon eltűntek a pozdorjából ácsolt takarólemezek. Odatódult mindenki az utcából, hogy megcsodálja, mi épült a szomszédságukban, mi miatt kellett elviselniük több hétig ezt a zajt. Megszokásból lábujjhegyre álltak, nyújtogatták a nyakukat, pedig egyszerűen csak nézni kellett volna maguk elé. Mert hát ott volt az építmény: egy ház. Egy egyszerű, közönséges, nem különösebben szép, de nem is olyan ronda, kicsit modern, kicsit takaros ház. Az utcabeliek persze csodálkoztak. Nem gondolták volna, hogy e miatt az építmény miatt kellett annyit tűrniük, de megbékéltek vele.
Tippelgettek persze, hogy vajon ki költözik bele: elsőre kapásból arra gondoltak, hogy a nagy ember lakik majd itt. De ezt a tippet az okoskodó jól értesültek – ahogy minden városban, úgy itt is voltak mindenhez értő, okoskodó jól értesültek – azzal hessegették el, hogy ez a ház túl kicsi egy ekkora embernek. Válik, és a családját paterolja majd ki ide. Vagy a szeretője lakik majd itt. Innentől már sokkal érdekesebb lett, hogy tényleg van-e valakije ennek a térségi szinten mindenképpen jelentős valakinek. Néhány fontoskodó alak próbálta visszaterelni a beszélgetést magára a házra, be is dobtak néhány ötletet, például, hogy valamiféle képzési centrum lesz itt, esetleg egy nemzetközi kirendeltségű telephely irodája, de kétségbeesett kiabálásukat elnyomta egy csörömpölő utánfutóval érkező traktor zaja. A járműn utazott néhány melós, az utcabeliek régi ismerősként üdvözölték őket, de aztán egyből csöndben maradtak, amikor meglátták, hogy mit is hoztak a házhoz. Egy táblát tettek ki, ami egyrészt jelezte, hogy miért is épült fel ez az ingatlan, másrészt közölte a majdani járókelőkkel, hogy mennyibe is került ez az egész.
„Fejlesztési központ” – hirdette öles betűkkel a felirat. Hogy pontosan mi is lesz itt majd fejlesztve, és hogy minek lesz a központja az egész, azt azonban továbbra is balladai homály fedte. Nem tudták a melósok sem a választ, pedig záporoztak feléjük a kérdések rendesen. Hiába, itt már nem segített a korábban kialakult jó viszony. Aztán amikor meglátták az utcabeliek az igen apró számokat arról, hogy mennyibe került ez a „fejlesztési központ”, akkor nagyon mérgesek lettek. Ennyi nullát nagyon régen láttak már egy helyen. Válogatott szidalmakat vágtak a melósok fejéhez, akik jobbnak látták elmenekülni a helyszínről, mielőtt baj történik. Gondolták is a helyben lakók, hogy úgy, ahogy vannak, felindultan, papucsosan bemennek a központba, megnézni, ugyan mit is fejlesztenek majd itt, de ekkor újabb autó érkezett. Biztonsági őrök szálltak ki belőle, és elállták az utcabeliek útját. Nem szóltak semmit, de ahogy széles terpeszben megálltak, annak világos, tiszta és érthető üzenete volt.
A fejlesztési központ azóta is üresen áll. Négy őr vigyázza, tizenkét óránként váltják egymást. Az utcabeliek összebarátkoztak velük. Amikor hideg van, teát is visznek nekik.
