Nagy volt a mocorgás a városban. Az egész azzal indult, hogy az egyik évek óta üresen álló telket lezárták, és pozdorjalapokat tettek köré, hogy ne lehessen belátni. Kukucskálni se. Mindezt miért, miért nem, éjszaka csinálták. A munkások viszont nappal jöttek. Mindig ugyanakkor, ugyanabban a percben nyílt résnyire a kapu, hogy bepréseljék magukat a melósok az építési területre. Mindennap pontosan annyi időt – nyolc órát – dolgoztak, és ilyenkor a szomszédok nem hallották a saját gondolataikat sem, hiszen zúgott a fúró, berregett a traktor, ordibáltak a műszakvezetők. Csak akkor álltak le, ha sötét öltönyös emberek jöttek fekete autókkal, marcona kísérőkkel. Olyankor mindig nagy volt a csend. Amikor a nagy emberek távoztak, azt onnan lehetett tudni, hogy nagy nevetés hallatszott. Harsányan, hangosan nevettek, mintha a világ legjobb viccét mondta volna valaki.
Aztán egy szép napon eltűntek a pozdorjából ácsolt takarólemezek. Odatódult mindenki az utcából, hogy megcsodálja, mi épült a szomszédságukban, mi miatt kellett elviselniük több hétig ezt a zajt. Megszokásból lábujjhegyre álltak, nyújtogatták a nyakukat, pedig egyszerűen csak nézni kellett volna maguk elé. Mert hát ott volt az építmény: egy ház. Egy egyszerű, közönséges, nem különösebben szép, de nem is olyan ronda, kicsit modern, kicsit takaros ház. Az utcabeliek persze csodálkoztak. Nem gondolták volna, hogy e miatt az építmény miatt kellett annyit tűrniük, de megbékéltek vele.
Tippelgettek persze, hogy vajon ki költözik bele: elsőre kapásból arra gondoltak, hogy a nagy ember lakik majd itt. De ezt a tippet az okoskodó jól értesültek – ahogy minden városban, úgy itt is voltak mindenhez értő, okoskodó jól értesültek – azzal hessegették el, hogy ez a ház túl kicsi egy ekkora embernek. Válik, és a családját paterolja majd ki ide. Vagy a szeretője lakik majd itt. Innentől már sokkal érdekesebb lett, hogy tényleg van-e valakije ennek a térségi szinten mindenképpen jelentős valakinek. Néhány fontoskodó alak próbálta visszaterelni a beszélgetést magára a házra, be is dobtak néhány ötletet, például, hogy valamiféle képzési centrum lesz itt, esetleg egy nemzetközi kirendeltségű telephely irodája, de kétségbeesett kiabálásukat elnyomta egy csörömpölő utánfutóval érkező traktor zaja. A járműn utazott néhány melós, az utcabeliek régi ismerősként üdvözölték őket, de aztán egyből csöndben maradtak, amikor meglátták, hogy mit is hoztak a házhoz. Egy táblát tettek ki, ami egyrészt jelezte, hogy miért is épült fel ez az ingatlan, másrészt közölte a majdani járókelőkkel, hogy mennyibe is került ez az egész.
