Kora reggel volt még, vagy ha úgy vesszük, késői hajnal, amikor megcsörrent Kudló Gábor telefonja. A kijelzőn látta, hogy főnöke, jótevője, mentora, politikai példaképe, atyai jó barátja, fogadott bátyja és szülőfalujának kormánypárti képviselője hívta, ezért aztán vigyázzállásba vágta magát, és úgy fogadta a hívást. Hogy a főnök, a jótevő, a satöbbi valójában kicsoda, az nem fontos. (Különben is, amellett, hogy ennyi pozíciót betölt egy ember életében, tagja ő még egy megye közgyűlésének, egy állami nagyvállalat felügyelőbizottságának, egy folyton veszítő, de remek szponzorációjú sportklub elnökségének, valamint egy igen befolyásos személyeket tömörítő vadásztárságnak. Több lábon kell állni, na.) A lényeg, hogy ő egy tekintélyes ember, aki azért hívta fel kabinetfőnökét, vagyis Kudló Gábort pirkadatkor, mert fontos dolgot szeretett volna mondani neki.
Kormánymegbízott lesz. Természetesen ő, nem pedig Kudló Gábor, de ez teljesen mindegy, mert az albérlete magányában és sötétjében magát vigyázzba vágó, pizsamája ráncait automatikus kézmozdulatokkal kisimító kabinetfőnök azonnal tudta, hogy ez mivel jár. Még többet fog majd dolgozni, és még kevesebbet aludni, de hát ez nem jelentett neki problémát. Mondta is mindjárt a telefonba, pedig még azt sem tudta, hogy milyen területet kapott meg az ő főnöke, jótevője satöbbije. Kudló Gábor többször megbizonyosodott róla, hogy csak jó ügy lehet, amiért ők ketten csatába indulnak. Még ha ez egyből nem volt is egyértelmű számára, idővel mindig meg tudta magyarázni magának. Biztos jó oka van rá, hogy elvállata, gondolta sokszor. Olyan ügy ez, amit én nem láthatok át, nagy ravaszság lesz benne, alázatoskodott nemegyszer.
Kudló Gábor mindezt végigfuttatta az agyán, mire a főnök, a jótevő, a satöbbi nagy nehezen kibökte, hogy miről is lesz szó. Arról, hogy ő lesz az „Utcai Hulladékgyűjtők Megjavításáért, Pótlásáért, Cseréjéért, Valamint Az Utcai Hulladékgyűjtők Felhasználható Tartalék Alkatrészeinek Beszerzéséért Felelős Kormánybiztos”. Magyarán szólva az UHMPCSVAUHFTABFK, vagy ha úgy tetszik, a főkukás. Kudló Zoltán érezte, hogy itt nevetnie kell, nevetett is egy nagyot. Nem először csinálta már, tudta, hogy a vonal másik végén őszintén hangzik.
Elharapni is jól tudta már a saját nevetését, ezért aztán így is tett, amikor – persze továbbra is pizsamában posztolva – hallgatni kezdte, hogy mik a feladatai. Először is a névjegykártya. Ki kell cserélni az összeset, méghozzá úgy, hogy az „Utcai Hulladékgyűjtők Megjavításáért, Pótlásáért, Cseréjéért, Valamint Az Utcai Hulladékgyűjtők Felhasználható Tartalék Alkatrészeinek Beszerzéséért Felelős Kormánybiztos” pozíció kerüljön az első helyre. Kudló Gábor tudta, hogy ez lesz a legfontosabb, ezért ezt fel sem írta. Azt viszont már szorgalmasan körmölte, hogy az esetleges közbeszerzés kapcsán kit kell értesíteni: mindenekelőtt a választókerületi elnököt, aki majd pontos tájékoztatást ad a pályázat paramétereiről, amelyek persze tökéletesen meghatározzák, hogy melyik lesz a győztes vállalat. A főnök, a jótevő, a satöbbi ilyenkor mindig tartott egy kiselőadást, hogy ez a fajta finom protekcionizmus miért is olyan fontos ezekben a napokban. Azért, mert nekünk, tisztességes embereknek össze kell tartanunk, és nem engedhetünk tisztességteleneket magunk közé. A túl nagy keveredés amúgy is csak bajjal jár. Kudló Gábor erre csak annyit tudott mondani, hogy igenis, majd elkezdte volna sorolni, hogy a hulladékgyűjtők gyártása vagy javítása során mely minisztériumokkal kell majd tárcaközi bizottságokat alakítania, és hogy mely civil szervezetek szolgálhatnak majd hasznos tanácsokkal, ha a munkára kerül a sor, de a főnök, a jótevő, a satöbbi nem hagyta végigmondani. „A névjegykártya legyen meg, aztán majd meglátjuk, szerintem jó kabinetfőnökként tudod te, mi a dolgod.”
Igen, Kudló Gábor tudta. Hogyne tudta volna. Ez volt az élete.
