Elharapni is jól tudta már a saját nevetését, ezért aztán így is tett, amikor – persze továbbra is pizsamában posztolva – hallgatni kezdte, hogy mik a feladatai. Először is a névjegykártya. Ki kell cserélni az összeset, méghozzá úgy, hogy az „Utcai Hulladékgyűjtők Megjavításáért, Pótlásáért, Cseréjéért, Valamint Az Utcai Hulladékgyűjtők Felhasználható Tartalék Alkatrészeinek Beszerzéséért Felelős Kormánybiztos” pozíció kerüljön az első helyre. Kudló Gábor tudta, hogy ez lesz a legfontosabb, ezért ezt fel sem írta. Azt viszont már szorgalmasan körmölte, hogy az esetleges közbeszerzés kapcsán kit kell értesíteni: mindenekelőtt a választókerületi elnököt, aki majd pontos tájékoztatást ad a pályázat paramétereiről, amelyek persze tökéletesen meghatározzák, hogy melyik lesz a győztes vállalat. A főnök, a jótevő, a satöbbi ilyenkor mindig tartott egy kiselőadást, hogy ez a fajta finom protekcionizmus miért is olyan fontos ezekben a napokban. Azért, mert nekünk, tisztességes embereknek össze kell tartanunk, és nem engedhetünk tisztességteleneket magunk közé. A túl nagy keveredés amúgy is csak bajjal jár. Kudló Gábor erre csak annyit tudott mondani, hogy igenis, majd elkezdte volna sorolni, hogy a hulladékgyűjtők gyártása vagy javítása során mely minisztériumokkal kell majd tárcaközi bizottságokat alakítania, és hogy mely civil szervezetek szolgálhatnak majd hasznos tanácsokkal, ha a munkára kerül a sor, de a főnök, a jótevő, a satöbbi nem hagyta végigmondani. „A névjegykártya legyen meg, aztán majd meglátjuk, szerintem jó kabinetfőnökként tudod te, mi a dolgod.”
Igen, Kudló Gábor tudta. Hogyne tudta volna. Ez volt az élete.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!