A polgármester gondban volt, de nem tudott kire haragudni. Az előzetes tervekkel ellentétben a szociális tűzifa egy nappal a jelzettnél korábban érkezett meg a faluba. Másnapra szervezte le rakodásra a közmunkásbrigádot, és ami ennél is fontosabb, két hete szórólapoztatott, hogy gyűljön össze mindenki a csodálatos eseményre, amikor az ő személyes jóvoltából az összes rászoruló megkaphatja a kormány nagy ajándékát, a szociális tűzifát.
Beszéddel is készült a polgármester. Méghozzá nagyon szép beszéddel. Több oldalt írt össze, olyanokkal például, hogy segítségben mutatkozik meg, ki a barát, meg hogy kétszer ad, aki gyorsan ad; igaz, ez utóbbit maga is laposnak érezte. Meg a titkára szeme sem csillogott elég fényesen, amikor felolvasta neki, pedig ő aztán mindig lelkes volt a polgármester úr dolgait illetően. Talán túlságosan is. Mindegy, úgyis jön majd a faosztásra az országgyűlési képviselő, ő mindig olyan vicceseket mond, hogy egy hétig nevetnek a falubeliek. De még ezen kívül is kigondolt valamit a polgármester. Valamit, ami olyan grandiózus és nagyszerű, hogy gyakorlatilag bármit mondhat, el lesznek ragadtatva a fára várók.
Akár felolvashatják a Soros-tervet, vagy meghirdethetik a bevándorlást szervező irodák megnyitását, a migránsok betelepítését, akkor is szájtátva bámulják majd a produkciót a köbméternyi tüzelőre ácsingózó szerencsétlenek. Arra gondolt: piramisba hordatja a sok rönköt, azon fellépdelnek a Képviselő Úrral, onnan jelentik be a nagy sikert. Tudniillik hogy a falu közös eredménye, soha ennyi tüzelőt nem osztottak még itt szét rászorultsági alapon, és hogy ebből erőt meríthet minden férfi és nő, aggastyán és csecsemő, élő és holt. A számügyön persze jelezte egy akadékoskodó mitugrász: ez azt is jelenti, hogy soha ennyi szegény ember nem volt még a faluban, de a polgármester őt már amúgy is régóta ki akarta rúgni.
Úgyhogy gyorsan elmondta a közmunkásoknak, hogy lehet nekiállni piramist építeni azonnal, a település kisbuszával pedig körbeküldte a községháza takarítónőjét – ő volt bent a hivatalban, amikor berontott –, hogy azonnal menjen körbe, és mindenkit küldjön a főtérre a farakáshoz. A takarítónő hiába szabadkozott, hogy neki nincs jogosítványa, ez nem volt jó kifogás, mennie kellett. Ment is. Az országgyűlési képviselő pedig jött. Még csak a távolban tűnt fel fekete pontként batár nagy szolgálati autója, de mivel szép laposság közepén terült el a falu, tudta a polgármester, hogy hamarosan megérkezik az ő jó barátja, atyai segítője, hű harcostársa. Pár kósza érdeklődő is odasettenkedett, a közmunkások meg rakták a piramist, rádöbbenve, milyen jólelkű volt velük a kormányzat, hogy ennyi fát küldött. Vagy hogy ekkora a szegénység a faluban – nézőpont kérdése. Úgy kitikkadtak a munkában, hogy még a láthatósági mellényüket is ledobták. Pedig erre mindig nagyon ügyeltek, azt sosem lehetett csak úgy levenni. De most dolog volt tényleg: a piramisnak épülnie kellett, határ a csillagos égbolt.
Amikor a képviselő úr megérkezett, a polgármester még nem találta elég magasnak az építményt, úgy gondolta, így nem lesz olyan hatásos a beszédük. Eszébe jutott, hogy hozhatnának a közfoglalkoztatottak még az erdőből néhány hasábot, úgyis ismerik a járást arrafelé. Megjött hamarosan a pótlás, a két politikus pedig peckesen megindult a szociális piramis teteje irányába, hogy szózatot intézzenek a néphez, amely türelmetlenül didergett odalent. Ahogy haladt a két potentát, már nem hallották, ahogy a rászorulók foga vacog, csak a falut figyelték, hogy ilyen magasból milyen szép. Nem csoda, hogy emelkedett beszédet mondtak odafent – kár, hogy semmit nem hallottak belőlük az odalent állók.
Akkor kapcsolt a polgármester és a képviselő, amikor a nép már el is kezdte hazahordani a tüzelőt. Amikor megbillent alattuk a piramis.
