Ilyenkor anyám disznóinak nem jól megy sora. És akkor sem fog, ha egyszer az egyiket levágjuk és megpörzsöljük. Na, akkor egészen biztosan nem írunk semmit a röfire. Vagy ha mégis, mondjuk azt, hogy „ő volt a soros”. De olyan hülyék biztosan nem leszünk, hogy mögé álljunk egy fotóra. Vagy ha mégis kattintunk párat, akkor se küldjük el senkinek a képeket. Vagy ha beüt a pálinka, és mégis elküldjük, akkor nem tetetjük ki semmilyen közösségi oldalra. Ha meg mégis kitesszük, akkor nem írjuk ki, hogy „egy disznóval kevesebb van”. Nem, ilyen hülyeséget biztos nem csinálunk.
Anyám disznóinak jól megy sora, míg le nem vágjuk őket. Persze az nem most lesz, sok támogatás lefolyik még addig, és több nap, mint kolbász, ugye. De ha eljön az a nap, akkor Michelin-csillagos szakácsok jönnek, hogy anyám disznóiból kolbászt, hurkát és toros káposztát készítsenek nagyanyám receptje szerint. Az finom lesz. Nem is adok belőle senkinek. Az anyám disznóiból készült ételeket csak a szülőfalumban rendezett kolbászfesztivál VIP-szekciójában szolgáljuk fel. Ott lesz a hatósági állatorvos, és hozza majd a sógora sutyiban lefőzött pálinkáját, de mojitót is lehet majd kapni anyám disznóinak sült vére mellé.
Mostanában amúgy egyre többen irigykednek anyám disznóira. Mondogatják, hogy milyen jó soruk van. Meg hogy szívesen cserélnének velük. Régen még fennhangon helyeseltem és nevetgéltem, de ma már egyre halkabban, suttogva, kicsit szégyenkezve merem csak megjegyezni, hogy hát igen, anyám disznóinak jól megy sora.
