Anyám disznóinak jól megy sora. Mindent megkapnak, mindenre van legális fedezet. Haszonélvezői a családi összefogásnak, a baráti szívességeknek és különféle barterszerződéseknek. Meg ott van persze a 123 milliónyi vissza nem térítendő támogatás is. Anyám nem közszereplő, de nem is strómanja senkinek. Már hogy lenne a strómanja bárkinek is. A saját lábán áll, és azzal, hogy sertéstelepet működtet ennyi idősen, munkahelyet teremt és értéket állít elő. Nem is akármilyet.
Anyám disznói sertéspestisbiztos telephelyen laknak. Soha nem lesznek kényszervágás áldozatai, mert barátom a hatósági állatorvos. Együtt ultizunk a kormányhivatal vezetőjével, a járásbíróság elnökével és szülőfalum jegyzőjével egyetemben. Ezeken a kártyapartikon gyakran kedveskedünk egymásnak valami aprósággal. A hatósági állatorvos a sógora sutyiban lefőzött pálinkáját szokta hozni, szülőfalum jegyzője pedig a szomszédból átcsempészett cigarettáról gondoskodik. Jó emberem, mindig, mindenben kikéri a véleményem. Nem én nevezem ki, de ha keresztbe tesz nekem, csak egy telefon, és megbuktatom.
Anyám disznóira ezerkétszázkilencvennégy közmunkás vigyáz váltott műszakban. Persze elvileg ez tilos, de hát a feszt sivalkodó értelmiségieknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen az élet errefelé. Ha szakmunkásbért kellene fizetni ezeknek az embereknek, akkor rámenne a gatyánk is, de talán még a 123 milliónyi vissza nem térítendő támogatás is. És akkor anyám disznóinak mindjárt nem is menne olyan jól a sora. Gondolkodunk ezért azon, hogy azt a megoldást választjuk, amit nagy, nemzetközi stratégiai partnereink, és titokban külföldi vendégmunkásokat hozatunk anyám sertéstelepére, persze csak azért, hogy anyám disznóinak még jobban menjen a sora.
Anyám disznóinak már most olyan jól megy a sora, hogy ha takarítják a telepet, akkor arra az időre egy használaton kívüli integrációs házba visszük őket. Na jó, őszinte leszek, igazából nem integrálunk mi senkit, sehol. Minek? Azzal csak a baj van. Pénzt persze lehet kapni arra is, vissza nem térítendő támogatás az is, és hát mit tagadjam, nem is szoktuk visszatéríteni. Ugyanolyan felesleges frincfranc az is, mint az integráció. Akkor meg minek foglalkozzunk vele. A lényeg, hogy anyám disznóinak jól megy sora. Egyedül csak az zavar, hogy a szomszéd faluban nem kapnak a disznók rendesen enni, és ilyenkor visítanak, zavarják anyám disznóit.
Ilyenkor anyám disznóinak nem jól megy sora. És akkor sem fog, ha egyszer az egyiket levágjuk és megpörzsöljük. Na, akkor egészen biztosan nem írunk semmit a röfire. Vagy ha mégis, mondjuk azt, hogy „ő volt a soros”. De olyan hülyék biztosan nem leszünk, hogy mögé álljunk egy fotóra. Vagy ha mégis kattintunk párat, akkor se küldjük el senkinek a képeket. Vagy ha beüt a pálinka, és mégis elküldjük, akkor nem tetetjük ki semmilyen közösségi oldalra. Ha meg mégis kitesszük, akkor nem írjuk ki, hogy „egy disznóval kevesebb van”. Nem, ilyen hülyeséget biztos nem csinálunk.
Anyám disznóinak jól megy sora, míg le nem vágjuk őket. Persze az nem most lesz, sok támogatás lefolyik még addig, és több nap, mint kolbász, ugye. De ha eljön az a nap, akkor Michelin-csillagos szakácsok jönnek, hogy anyám disznóiból kolbászt, hurkát és toros káposztát készítsenek nagyanyám receptje szerint. Az finom lesz. Nem is adok belőle senkinek. Az anyám disznóiból készült ételeket csak a szülőfalumban rendezett kolbászfesztivál VIP-szekciójában szolgáljuk fel. Ott lesz a hatósági állatorvos, és hozza majd a sógora sutyiban lefőzött pálinkáját, de mojitót is lehet majd kapni anyám disznóinak sült vére mellé.
Mostanában amúgy egyre többen irigykednek anyám disznóira. Mondogatják, hogy milyen jó soruk van. Meg hogy szívesen cserélnének velük. Régen még fennhangon helyeseltem és nevetgéltem, de ma már egyre halkabban, suttogva, kicsit szégyenkezve merem csak megjegyezni, hogy hát igen, anyám disznóinak jól megy sora.
