Jött is a hivatalvezető. Amikor látták feltűnni az ajtó tejüvege mögött az alakját, elkezdtek rettegni. Mindannyian kerestek egy semleges pontot – egy sarkot, egy pókhálót, egy falra száradt légytetemet –, ahova a tekintetüket szegezhették. Azon is elgondolkoztak, hogy betömik a fülüket papír zsebkendővel. De a hivatalvezető olyan halkan nyomta le a kilincset, mint még soha. Az arca fehér volt, mint az iroda fala – az uniós forrásból megvalósult festés-mázolás után –, keze-hangja remegett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. Kalimpálni kalimpált megint, mert most is nagyon feszült volt, de igyekezett zabolázni mozdulatait. Nem igazán sikerült, úgyhogy le is vert két dossziét ezúttal is. Az egyikre az volt írva, hogy nem fontos, a másikra az, hogy nem sürgős. Suttogva mondta az iroda népének, hogy sok lesz az a tizenegy, nagyon sok. Kérve kérte őket, hogy legyen kevesebb. Mennyi legyen? Mondjuk nyolc? – kérdezték, mire a hivatalvezető megkönnyebbülve bólogatni kezdett. Igen, a nyolc jó lesz. Nagyon jó.
Innentől kezdve történhetett bármi, mindig nyolcat írtak a jelentésbe. Most is annyit fognak mondani a hivatalvezetőnek. Az lesz a legjobb mindenkinek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!