Rendben mentek a dolgok, Kamuékat a falubeliek kezdték pártelnök úrnak és pártelnök asszonynak szólítani, míg nem Löttyös Tibi, a falu bolondja fel nem tett nekik egy egyszerű, de annál fontosabb kérdést, ami így hangzott: és akkor most pártelnökként egymásra, azaz másik pártra fogtok szavazni?
Sértette Kamuék önérzetét, hogy Löttyös Tibi, ez a tántorgó léhűtő, akiről az járta, kamaszkorában egyszer úgy meghúzta a cefrét, hogy azóta se tudott kijózanodni, ilyen szinten gúnyt űz a demokratikus elkötelezettségükből és nyereségvágyból táplálkozó vállalkozásukból. Elkezdtek hát programokat kidolgozni, összefestették egymás csenevész plakátjait, vitára hívták ki egymást (persze ezekre egyikük se ment el). Sőt két rizlingfröccsért mindhárman megnyerték kampányfőnöknek Löttyös Tibit, mert közben rájöttek, hogy valójában nem hülye, hanem egy intuitív zseni. Ígérgettek a falubelieknek fűt, fát, virágot, Erzsébet-utalványt. Ahogy a nagyok szokták.
De vasárnaponként, amikor leültek a terített asztalhoz, félretették az ellentéteket. Az aranysárga húsleves, a ropogósra sült rántott csirke, a gőzölgő petrezselymes krumpli, az ebédhez elfogyasztott kisüsti valahogy azt a hatást váltotta ki, hogy egyszerre olyanná váltak, mint egy szakértői kabinet és egy konstruktív ellenzéki frakció. Nem is csoda, hiszen ha sok dologban különbözött is egymástól a Derék És Tisztességes Jó Magyarok Szövetsége, a Fejlődés És Igazságosság Pártja és Fiatalok A Gyors És Gyökeres Változásokért Egyesület, vezetőik egy dologban egyetértettek: abban, hogy nekik Magyarország az első.
