– Rengeteg a drogos errefelé. Itt mászkálnak fel-alá. Én nem is tudom, miből veszik maguknak a kábítószert, mert olyan szakadtak, mint a csövesek. Sokuk szerintem ott él – mondja, és mindjárt egy összegraffitizett épületre mutat. A Fővárosi Vízművek tulajdonába tartozó ingatlan környéken matracok, plédek, konzervdobozok, ágybetétek hevernek. Az egyikre rá is van írva filctollal: „A gondnoknő szemét nem zavarja?” A kérdésre golyóstollal írt válasz is van persze: „de igen”.
Az épület mellett halad el egy szatyrokat cipelő idős asszony. Egyáltalán nem csodálkozna rajta, ha kábítószeresek lettek volna a lövöldözők, mert elég sokukat látja erre lődörögni. Néha azt hiszi, hogy a fiatalok a kiskertekben rejtik el a drogot, mert úgy figyelik a bokrok alját, miközben bódultan mászkálnak.
– Itt lakom harminc éve, úgyhogy tudom, hogy nem helybeliek – mondja magabiztosan, megjegyezve, hogy az agressziónak egész más formáját szokta meg errefelé.
– Négyévenként, a választások kapcsán esnek itt egymásnak az idősek, ehhez elég, valaki meglátja, hogy ismerősénél a Tóth Jóskát (a polgármestert) hirdető kulcskolonc van – meséli mosolyogva.
Két padon ücsörgő öregúr viszont feldúlt lesz, mikor szóba hozzuk a kábítószer-használókat. Lépcsőházakban elszórt tűkről, hirtelen a sarkon gazdát cserélő hátizsákokról és zombiszerűen dülöngélő szerhasználókról kezdenek beszélni, és megállás nélkül sorolják a címeket, hogy hova vonul már ki nagy erőkkel a rendőrség a drog miatt és hogy hol szoktak feltehetően „piára vagy cuccra kunyerálni” a „redvesek”.
– Pedig jó kerület ez, az egyik legjobb kerület a városban, uram – mondja ezt már egy kutyát sétáltató melegítős férfi, aki büszkén mutatja, hogy a hajléktalantanya melletti építkezésén már most félmillió forintért adják négyzetméterét a még el sem készült lakásoknak. De sem ő, sem a melósok nem hallottak semmit a lövöldözésről.
Utóbbiakon nincs is mit csodálkozni, olyan hangosan zúgnak mellettük a markológépek, hogy a saját szavát sem hallja tőlük az ember.
