Megvertek egy fiatal lányt az 1-es villamoson

Budapest bizonyos járatain egy pillantás is könnyen agressziót válthat ki az utazóközönség némely tagjából.

Mit nézel?! – na ne, már megint kezdődik, gondolom magamban. – Ha tovább nézel, leszúrlak! – hallom a fenyegetést. A cingár, húsz év körüli fiú hangja olyan, mintha valami buborék alól beszélne.

A bűnöm – csak hogy értsék a szituációt – az volt, hogy hátranéztem, hogy a hosszú szoknyám becsípődött-e járás közben a sarum sarkába. Nem akartam eltaknyolni, ahogy kapaszkodás közben előre-hátra lépek. Amikor felnéztem, és fordítottam vissza a fejem, egy pillanatra odanéztem a dülöngélő fiúra. Ennyi történt.

És ez vezetett odáig, hogy inkább leszálltam az 1-es villamosról a célom előtt három megállóval korábban.

Én a „kalandokat” (nem ez volt az egyetlen) ép bőrrel megúsztam, nem úgy, mint az a huszonöt éves lány, aki zokogva nyilatkozott a Bors című napilapnak arról, hogy megverték ugyanazon a járaton, amelyen én is két éven át, nap mint nap utaztam. A lány elmondása szerint egy fiatal pár kötött belé. Először csak annyit hallott: „Jobb, ha arrébb állsz.” Utána már lendült is a pofon (vagy ököl?) az arcába, és a hajtépés, karmolás addig tartott, amíg egy másik utas segítségével le nem tudtak szállni a járatról. A fiatal lány feljelentést tett.

Az 1-es villamost mindenki ismeri. Ha nem azért, mert utazott rajta, akkor hírből.

Ahogy elkezdtem rendszeresen utazni rajta, az volt a benyomásom, hogy a két budai végpont között jön egy szakasz, ami teljesen más világba repíti az embert. Ez az út a Stadionok megálló és a Népliget között húzódik, ennek a másik világnak a fővárosa pedig a Hős utcai megálló. Hosszú évek óta kimondatlan igazság, hogy a Hős utca és a Pongrácz úti lakótelep veszélyes. Amikor tinédzser voltam és Kőbányán éltünk, mi, fiatalok is tudtuk, hogy arra soha, de soha nem szabad mennünk. Pedig ez nem tegnap volt. Ma ugyanolyan rossz a helyzet, az általam ismert taxisok többsége – aki részeg fiatalokat furikázik a bulinegyedből éjjelente – annyira fél, hogy a Hős utcában nem is vesz fel utast.

Egyszer, egy késő esti műszak után tökéletes jelenetek formájában is kirajzolódott a kétvilág-elméletem. Este tíz óra felé szálltam fel a Népligetnél két tinédzserrel együtt. Az már egy ideje köztudott, és mi is írtunk róla, hogy a népligeti aluljáróban (és magában a parkban is) gyülekeznek az olcsó, szintetikus herbálra és egyéb kábítószerre áhítozó és azt fogyasztó, főként állami gondozásból kiszökő vagy szimplán távozó fiatalok. Sokan testüket is árulják egy kis löketért cserébe, és agyára mennek az aluljáró dolgozóinak. Sokszor ott gyülekeznek, ott melegednek, ott adnak-vesznek.

Nos, azon az estén, az egyik fiatal láthatóan rajta volt a szeren, a másik pedig még nem kapott belőle. Előbbivel nem is volt baj, ugyanis amikor beállnak a herbáltól, általában lelassulnak, bambulnak maguk elé, kóvályognak. Másokra akkor veszélyesek, amikor nem kapták meg az adagot. Ez a fiú is fészkelődött, remegett a lába, kaparta a testét és persze, ahogy felszálltunk, nem bírt magával. Egy idős úr és én utaztunk rajtuk kívül a szerelvényen. Míg társa a sarokba kuporodva nézett maga elé vérben forgó szemmel, addig ő az idős úr és köztem járkált fel-alá. Néha olyan közel jött az arcomhoz, hogy éreztem a bűzös leheletét, de sztoikus nyugalommal nem válaszoltam értelmetlen gagyogására, ültem, néztem magam elé, kifelé. Így ment ez egészen a Hős utcáig, ahol leszálltak, cserébe viszont felszállt egy fiatal pár. A lánynak tetemes mellei mind kirakatban voltak, és ha bárki kicsit közelebb megy, egy nőgyógyászati vizsgálatot is elvégezhetett volna rajta szabad szemmel – falatnyi nadrágjának hála.

Hangoskodtak, üvöltöztek. De egymással voltak elfoglalva. Úgy tűnt, Pisti nem szeretkezett (nem ezt a szót használták) Icával, mégis Barbi biztos benne. Ütötte-vágta a nyikhaj gyerek fejét-arcát a nagydarab lány, az meg néha pofonra emelte a kezét.

Az intermezzo egészen a Stadionokig tartott, ahol öltönyös férfi, fiatal, sportolásból hazatartó lány és egy idős nő szállt fel az út további részére.

A mostani történet egy kicsit megingatja a „másik világ” határairól kialakult nézetemet a járat kapcsán, hiszen úgy fest, már a Stadionoknál is szállnak fel olyanok, akiknek minden mindegy, akiknek valószínűleg hiányoznak a gyökereik, a jó modort nem tálalta sem iskola sem család, és ösztönlényekként viselkednek.

Hiba azt gondolni azonban, hogy az 1-es az egyetlen járat, ahol ilyen előfordul. Itt koncentráltabb kiadását láthatjuk annak (a másik hírhedt vonal a Blaha Lujza tér és Kőbánya között közlekedő 28-as), ami nemcsak Budapest-, hanem országszerte van; a reménytelenség, a szegénység, a mentális betegségek kezeletlensége, az utca nevelte fiatalok és a nyomor kórképének.