Nos, azon az estén, az egyik fiatal láthatóan rajta volt a szeren, a másik pedig még nem kapott belőle. Előbbivel nem is volt baj, ugyanis amikor beállnak a herbáltól, általában lelassulnak, bambulnak maguk elé, kóvályognak. Másokra akkor veszélyesek, amikor nem kapták meg az adagot. Ez a fiú is fészkelődött, remegett a lába, kaparta a testét és persze, ahogy felszálltunk, nem bírt magával. Egy idős úr és én utaztunk rajtuk kívül a szerelvényen. Míg társa a sarokba kuporodva nézett maga elé vérben forgó szemmel, addig ő az idős úr és köztem járkált fel-alá. Néha olyan közel jött az arcomhoz, hogy éreztem a bűzös leheletét, de sztoikus nyugalommal nem válaszoltam értelmetlen gagyogására, ültem, néztem magam elé, kifelé. Így ment ez egészen a Hős utcáig, ahol leszálltak, cserébe viszont felszállt egy fiatal pár. A lánynak tetemes mellei mind kirakatban voltak, és ha bárki kicsit közelebb megy, egy nőgyógyászati vizsgálatot is elvégezhetett volna rajta szabad szemmel – falatnyi nadrágjának hála.
Hangoskodtak, üvöltöztek. De egymással voltak elfoglalva. Úgy tűnt, Pisti nem szeretkezett (nem ezt a szót használták) Icával, mégis Barbi biztos benne. Ütötte-vágta a nyikhaj gyerek fejét-arcát a nagydarab lány, az meg néha pofonra emelte a kezét.
Az intermezzo egészen a Stadionokig tartott, ahol öltönyös férfi, fiatal, sportolásból hazatartó lány és egy idős nő szállt fel az út további részére.
A mostani történet egy kicsit megingatja a „másik világ” határairól kialakult nézetemet a járat kapcsán, hiszen úgy fest, már a Stadionoknál is szállnak fel olyanok, akiknek minden mindegy, akiknek valószínűleg hiányoznak a gyökereik, a jó modort nem tálalta sem iskola sem család, és ösztönlényekként viselkednek.
