Önkényes kihasználása a platformnak vagy sem az, ami a postánál folyik – az utóbbi három hónap tapasztalatai alapján leginkább a nevetséges tragikomédia kifejezés írná körül –, mindenképp megér egy bejegyzést. Közérdekű, és ráadásul a divathoz is kapcsolódik. Elmesélem.
Május. Szóval az egész úgy kezdődött, hogy áprilisban végre nekem lett szerencsém, és nyertem egy gyönyörű Disco Pony ruhát, a híres-neves Natalie Goldot, amely egy puha arany flitterrel borított, mély, mégis elegáns hátkivágású, csodás esésű miniruha. Zoey, a Disco Pony márka mögött álló tervezőlány május 7-én adta fel a csomagot Hongkongban, ahova egy-két évre utazott ki, mivel sokkal kedvezőbb körülményeket talált a divatmárka beindításához. Az extrábbnál extrább anyagokat a környéken utazgatva szerezte be, néhány brokát anyagért például Ausztráliába vagy épp Szingapúrba ruccanva el. Vissza a sztorihoz. Türelmesen vártam, hiszen sejtettem, hogy akár két hét is eltelhet, mire megérkezik a csomag, de igazából csak egy hónappal később kezdtem el aggódni. Ekkor kérdeztem meg Zoeyt, hogy egyáltalán feladta-e a csomagot, ő pedig válaszul elküldte a regisztrációs számát, hogy követhessem a neten. Ekkor derült ki, hogy a csomag nem két hét alatt, hanem három nap alatt érkezett meg – igen, ez még pozitívum is lehetne –, ám mivel „nem kerestem”, már visszaküldték Hongkongba.
Június. Azt hiszem, valahol itt lettem rosszul, úgyhogy trappoltam is be kedvenc postámra, hogy földhöz csapkodjam magam a csomagkiadó pultnál, de ebből végül csak panaszlevél és kártérítési kérelem született. Egész konszolidáltan, és alig egy óra alatt elintézve. Nem akartam elájulni ám, dehogy. A kártérítést az újfent elutalt postadíj miatt igényeltem, hiszen a ruha nyeremény, pontosabban ajándék volt, értéke pedig „ismeretlen”. A legjobb, hogy előrevetítették: tulajdonképp semmi esélyem arra, hogy nekem adjanak igazat, de a panaszokra nagyjából egy hónap alatt kapok majd választ, méghozzá levélben, és ha a tartalmával nem értek egyet, akkor nyugodtan levelezhetek a valamelyik főarccal (persze Miskolcon, hogy elvegyék a kedvet).
A panaszt a kézbesítőmmel szemben nyújtottam be, mivel a kötelező kettőből egy értesítőt sem kaptam meg a csomagról, és ezért küldték vissza. Nyilván én ezt nem tudtam bizonyítani, és rettentő jólesett, hogy ezek után engem vádoltak meg gyakorlatilag alaptalan rágalmazással. Lehet, hogy csak kidobtam az értesítőt, vagy csak lusta voltam bemenni a csomagért, esetleg szimplán hobbiból hazudozok. Mindezt egy olyan hónapban, amikor a – mint utólag kiderült: helyettesítő – kézbesítő visszadátumozott értesítőket hagyott a postaládámban, már ha egyáltalán hagyott. Ahogy az ugyanis itt köztudott, meglehetősen gyakran rendelek az internetről, és eddig semmi komplikáció nem volt (eltekintve a néha kinyitva érkező dobozokról ), míg ebben a hónapban több csomagról is majdnem lecsúsztam.
Július. Amíg Zoey és én felváltva zaklattuk e-mailekkel a hongkongi postát, addig egy hónap múlva valóban kaptam két levelet az itthonitól. Sajnos mérgemben meglehetősen visszavonhatatlan módon semmisítettem meg, így csak az emlékezetembe beleégett legirritálóbb momentumot, legundorítóbb szövegrészt és eljárási módot emelném ki. Az ideiglenes kézbesítő mindegyik vádat tagadta, és bizonyíték híján – komolyan, hogy lehetne ezt bizonyítani? –, hogy a vezető postai munkatárs szavait idézzem: „az ellentmondás továbbra is fennállt”. Kérdem én: mit lehet ilyenkor tenni? Egy hazudozó, felelőtlen, munkavégzésre teljesen alkalmatlan kézbesítő szava nyilván többet nyom a latban, mint azoké az embereké, akik a szolgáltatásért (olykor duplán) fizetve, napról napra várják postaládájukba a csomagot, vagy legalább az értesítőt. Az ellentmondás fennáll, még jó hogy.
Érdekes módon a hongkongi posta sokkal elérhetőbb és segítőkészebb volt a néhány száz méterre eső itthonitól, és július végén meg is kaptam az értesítést, hogy a csomag ismét Magyarország felé tart. Boldog pillanat, de ekkor még sejtésem sem volt, hogy a sztori korántsem ért véget. A ruha július 28-án indult Hongkongból, és 30-án meg is érkezett – a szép teljesítmény a nemzetközi postaszolgálatot dicséri –, majd (ismételten) vám elé állították. Mikor azonban már több mint egy hete „vám előtt volt”, kezdett zavarni a késlekedés, tekintve hogy a májusi utazása alkalmával ez a procedúra egy napot vett igénybe. Semmi gond, úgy véltem, besétálok régi ismerőseimhez a postára, és megkérdem, esetleg ott bujkál-e náluk az a fránya csomag. Nos, régi ismerősök sehol, de a tehetetlenség és a teljes mértékű alkalmatlanság hódít már itt is: nyári helyettesítés. Nem gond, hogy kívülről fújom már a 16 jegyű regszámot – pontosabban igenis gond, mivel amikor fejből kezdem diktálni, nem hisznek nekem, és nem akarják elfogadni, hogy csak úgy ledarálok egy ilyen hosszú-hosszú számsort –, és minden egyes alkalmazottnak újra és újra el kell mondanom az egész történetet.
Augusztus. Nagyjából tíz ügyfélszolgálatos és három vámhivatalos dolgozó hallgatta végig állhatatosan a kálváriát – semmi baj, hiszen én bizonyára ingyen telefonálok –, mivel amint bediktáltam a számot, és meglátták gépükön az adatokat, egyből azzal kezdték (megjegyezném: kivétel nélkül!), hogy: „De hát ezt a csomagot még májusban adták fel, és már visszaküldtük!” Komolyan ennyire bonyolult az egér görgőjének használata? Nem csoda, hogy egyre ingerültebben kértem fel őket arra, hogy talán ne ragadjanak le az első sornál.
Nem tudom, hogy mi volt olyan ijesztő a hivatalos panaszemelésben, és a nem hivatalos panaszemelés után miért nem történt egy hétig semmi, mindenesetre ezek után két órával hívtak, megvan a „Póni”, küldik is. Még jó, hogy másnap épp nem voltam itthon, mikor hozták, így ismét várhattam egy napot, hogy elmehessek érte a postára; a nevezetes nap augusztus 15-e. Mikor már egy ideje várakoztam a csomagkiadónál – ahol még mindig inkompetens barátunk próbált magára találni –, kiderült, hogy levélként volt feladva, így átirányított egy másik pulthoz. Meg is kértem, hogy ne az arrogáns, Fekete Bodorihoz, hanem a másik ablakhoz, ha lehet. Ezt állítólag el is intézi nekem, persze mégis Bodori barátnőnk csengette be a számom, akihez nem fértem oda, ugyanis – ki gondolta volna? – valakivel épp ordibált, és nem volt hajlandó neki odaadni a panaszkönyvet. Komoly bajok lehetnek ott, úgy gondolom. A fennforgás miatt szerencsére mégis a szomszédhoz kerülök, és laza 5 perc alatt fel is kutatják a csomagot. Egész jó állapotban van, vagy ügyesen visszacsomagolták: május 7. és augusztus 15. között összesen egy darab flitter esett le róla.
