Számszerűsítve: az apának háromszázötvenezer forintos nyugdíjából háromszázezret kell tartásdíj címén kifizetnie, mert az ítélet szerint „a felek gyermekei számára jár például a tablet, az iPhone, a márkás ruha és cipő stb”.
Ebben az ítéletben benne van a férfiakat sújtó diszkrimináció, a gazdagokkal szemben tomboló, „fizessen csak, marad épp elég” típusú prolidüh egyaránt, ahogy benne van modern világunk teljes lelki szétzuhanása. Ott rejlik benne az egész korszellem, mely a fogyasztástól remél boldogságot, szórakoztatóipari eszközöktől vár megváltást, és büszke arra, hogy száz forintért bárki torkát átharapja.
A kiszolgáltatott férfiakkal szemben megnyilvánuló társadalmi közöny nem új keletű. Ha felmerül a családon belüli erőszak kérdése, még a közbeszéd részévé sem lehet tenni a férfiak bántalmazását. A rendszer, amely elfordítja a fejét, ha a részeg férj elveri az asszonyt, a bántalmazott férfiak ledarálásához egyenesen segédkezet nyújt.
A gazdagokat a társadalom ma azokkal a félbűnözőkkel azonosítja, akik a politikai bizniszben, a tőzsdén vagy az alvilágban lapátolták össze a százmillióikat. Tény, hogy az úszómedencés villák, a luxusautók és a félmilliós Gucci táskák világában hemzseg a sok privatizátor, tolvaj és uzsorás, akik soha semmit nem adtak az országnak, de mindent elvettek, ami mozdítható. Létezik azonban a vagyonosoknak egy másik kasztja, amely dolgozik és alkot, vállalkozik és szolgáltat, munkát ad és adózik. Fáradhatatlanul húzza az ország szekerét, erősebben és gyorsabban, mint sokan mások. Ezek a gazdag emberek szintén megkapják a megvetést, a gyűlöletet, a dühödt és alaptalan ítélkezést.
Arra kényszeríteni valakit, hogy élje fel a vagyonát – ez kegyetlen állami önkény. Ha tisztességesen szerezte, akkor legyen joga abból alapítványt létrehozni, világot látni vagy az unokái számára akármennyit megőrizni. A teljesítményt jobb helyeken tisztelik, és nem büntetik. Amikor a bíróság egy háromszázötvenezer forintos nyugdíjból háromszázat az öreg burzsujtól elvesz, hogy azt a kicsi burzsujoknak adja, ezzel a döntésével azt nyilvánítja ki, hogy a magyar társadalom nem a teljesítményben, hanem a burzsuj életmód fenntartásában érdekelt. Csakhogy, amit sem a bíróság, sem a társadalom nem ért, hogy teljesítmény nélkül nincs burzsujság. Legfeljebb olyan, mint a ruszkiknál, ahol fél tucat bűnöző elprivatizálta az olajvagyont, hogy abból futballcsapatokat vásároljon magának, miközben a társadalom széles rétegei a magyarországi fizetés feléből tengődtek. Az ilyen bírói ítélet azért nagyon veszélyes, mert a házasságban, az igazságszolgáltatásban és a tisztességben egyaránt megrendíti a bizalmat.
Mi lenne, ha a történetben szereplő házaspár váratlanul kibékülne, hogy új életet kezdjen egy zsákfaluban márkás ruhák és cipők, valamint elektronikus eszközök nélkül? A gyerekeik az ítéletet a kezükben lobogtatva követelhetnék, hogy a szüleik biztosítsanak számukra egy kényelmes otthont valahol a Rózsadombon, ők ugyanis azt szokták meg? Továbbá követelhetnének mellé havi százötvenezer forintos zsebpénzt, hogy a középiskolában fenn tudják tartani az irigyelt társadalmi státusukat? Olyan emberi jogról ugyanis még nem hallottam, ami csak a szülők válása esetén illet meg. E logika alapján miért ne perelhetnék be gyerekek százezrei a szüleiket, akik pénzt tesznek félre ahelyett, hogy megvennék nekik a legújabb okostelefont vagy játékkonzolt? Irány a bíróság, ahol majd kiderül, hogy az emberi jogaid vajon érnek-e egy új BMW-t, vagy csak egy használt Volkswagent. Ez a szülői felelősség és gondoskodás teljes félreértése. A gyermeki psziché irreális életminőséghez szoktatása a „minden jár” zsarnoki szemléletét eredményezi. Amikor szülők teszik ezt, az fájdalmas, amikor a bíróság, az vérlázító. Az emberi méltóság és a szociális igazságosság elsősorban nem jogi fogalmak, hanem társadalmi meggyőződés arról, hogy mi a helyes, és mi a minimum. Azért alkottuk ezeket az eszményeket, mert nem akarunk nyomortelepeket, éhező, rongyos gyerekeket látni, mert olyan világban kívánunk élni, amely minden tagja számára esélyt kínál a boldogulásra. A bíróság feladata az lenne, hogy e jogok szelleme felett őrködjön, nem pedig, hogy családi leszámolásokban segédkezve csúfolja meg. Végül elérkezünk a fogyasztói létállapot teljes diadalához, amikor a fogyasztás igénye többé nem vágy, hanem jog. S nemcsak egy jog a sok közül, hanem a legfőbb jog valamennyi jog felett, amely felülír minden morális szempontot.
