A fent leírt diagnózis szellemében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem döntését is sokan támadják. Egyfajta csatavesztésnek érzik ebben a szörnyű licitben a holokauszt és Trianon között: vajon melyiknek a traumája súlyosabb és emésztőbb? A Pázmány bevezeti a holokauszt és emlékezete című tárgyat, amely olyannyira a képzés része lesz, hogy se bölcsész, se jogász nem kaphat diplomát anélkül, hogy ezt a kurzust teljesítené.
Amellett hogy a tantárgy nevét az egyetem ennél sokkal ízlésesebben is megválaszthatta volna, úgy gondolom, hogy ez a progresszív és etikus válasz a holokausztdiskurzus jelenlegi társadalmi megítélésére.
A konzervatív értelmiségnek igenis súlyos mulasztása volt, hogy egyrészt nem vállalta a szembenézést a magyar állam holokausztban betöltött szerepével, olyan emberek tömegeinek halálba küldésével, akiknek védelme a legfőbb kötelessége lett volna, másrészt kerülte a szembenézést a magyar társadalom rémisztő közönyével, amellyel a jogfosztást, a gettósítást és a vagonírozást eltűrte. A konzervatív értelmiség épp ennek a szembenézésnek a hiányából fakadóan engedte, hogy a holokausztról szóló beszédet kizárólag az urbánus oldal tematizálja. A balliberális értelmiségnek holokauszt-véleményprivilégiuma lett, s ebből következett valamennyi szennyes visszaélés a népirtás emlékével, vagyis az áldozatok tragédiájának napi politikai tőkévé formálása a jobboldal ellen folytatott hatalmi lövészárokharcok során.
Most a Pázmány a maga kezébe veszi a diskurzust. Saját viszonyulást, saját álláspontot, saját attitűdöt növeszt. Nem engedi, hogy a veszteség és a fájdalom monopólium maradjon, nem hagyja, hogy a felelősség elsikkadjon. Nos, ennyit mindnyájan megtehetünk. Csak be kell ülni a moziba, és utána értékelni, értelmezni a filmet. Saját viszonyulást, saját álláspontot, saját attitűdöt növeszteni. Mert a témához fűződő régi, polgárháborús viszonyunk nemcsak használhatatlan, de bűzlik és mérgező is.
