A milánói expó pavilonjára kiírt pályázatot hiába nyeri meg a Malom, a politika közbeszól, és a Sámándob fantázianevű koncepció valósul meg. A politika azonban továbbra sem nyugszik, addig nyúlkál a tervekbe, míg az alkotók kénytelenek nyilvánosan elhatárolódni művüktől.
Az olvasó nem csodálkozik. Tudja, hogy a politikus az a személy, aki mindenhez ért, és mindenhez kicsit jobban, mint aki abból él. Olyan, akár a kritikus, csak esetében a vélemény mellé hatalom is jár. A Parlament folyosóin szájról szájra terjeng Cesare Borgia története, aki állítólag maga festette a Mona Lisa felső harmadát, és így lett a kép tökéletes. E szellemben készült a Sámándob is.
Az Index újságírója, Földes András kemény és szórakoztató kritikában osztja ki a megvalósult épületet és Szőcs Géza kormánybiztost. Az olvasó már érzi, hogy több van ebben az ügyben, s a szerző nem is áll meg az expó falainál, a teljes kurzust minősíti: „Hozzá nem értés. Önhittség. Átláthatatlanság. Bűnbakkeresés. Mutyigyanú. Lapítás.”
Az olvasó nem volt Milánóban, de ezek a fogalmak egész felnőttéletén végigkísérték, politikustól mást nem is nagyon látott, úgyhogy továbbra sincs meglepve. Egy picit azért furcsállja, hogy az építkezés befejezetlenségét a szerző egy festékfoltos létra fényképével demonstrálja. Az olvasónak is van ilyen létrája, ami időnként előkerül, ha például izzót cserél. Az olvasó nem lát a fotókon vakolatlan falakat vagy sitthalmokat.
Szőcs Géza dönthetne úgy, hogy a megvalósult koncepciót és az indexes cikk esetleges ténybeli tévedéseit ismerteti, de inkább Földes személyére koncentrál. Az olvasó nem csodálkozik, tudja, hogy régi haragosok ők. A vita valójában nem az expóról szól, hanem a szekértábor-identitásról, ahogy azt a felek még a középiskolai osztályaik közegében tanulták: beszélni csak akkor szabad a másikkal, ha alázod vagy megfélemlíted.
Szőcs kijátssza a pakli egyik legerősebb lapját, a magyarságkártyát, szerinte Földesnek „talán az fáj, hogy a magyar pavilon rokonszenvet generál nemzetünk iránt. Tudjuk persze, hogy vannak érdekek és álláspontok, melyek szerint ez a nép, ez az ország nem érdemli meg a szimpátiát.” Itt már teljesen mindegy, hogy mi a vita aktuális tárgya, ezek a mondatok rutinból jönnek, hergelnek és mozgósítanak. A játszma e szakaszában mindenki a gázba tapos. Tilos gyengeséget, kompromisszumkészséget vagy akár csak megértést mutatni. A középiskola veszélyes hely, szempillantás alatt a senkiföldjén találja magát az, aki nem ismeri a sakálfalka törvényeit. Ilyen helyzetekben pedig könnyen hibázik az ember: Szőcs kormánymegbízott Földest Földesinek nevezi.
Szily Laci, a balliberális megmondás apostola (Cink.hu) ringbe száll. Már fél éve járja a maga kanosszáját, mert egyszer egy asztalhoz ült Deutsch Tamással, végre itt az alkalom bizonyítani hűségét és veszettségét – Szőcs torkának ugrik. Hiszen az – egyetlen cikkben – hétszer vétette el annak a Földesnek a nevét, aki majdnem olyan híres újságíró, mint maga Szily Laci. Itt tévedésről szó nem lehet, ez biztos, hogy valami ördögi sértés. Pőcsnek, Lőcsnek és minden egyébnek elhordja Szőcsöt. Szép munka. Professzionálisan kivitelezett megélhetési értetlenség. A taps zúg, a ballibsi kebel feszül.
Csakhogy Szily másnapi cikkében így vezeti be Szőcs válaszát: „Ez itt az teljes levél”. Az olvasó már várja valamelyik jobboldali Szily dühödt reakcióját: „Laci, hogy használod te azt a névelőt? Tudom, hogy szándékosan törlöd a lábadat a magyar nyelvbe. Utánanéztem a korábbi írásaidban, tudod te azt helyesen használni. Csak nem akarod. Miért nem ásod ki mindjárt Kazinczyt, és hugyozol a szemgödrébe, te magyargyűlölő rohadék?!”
Bayer Zsolt, a jobboldal verőembere csatlakozik a küzdelemhez. Egy kicsit alázza Szilyt, egy kicsit gúnyolódik rajta, s amikor már az olvasó úgy érzi, hogy igaza van, és hibátlanul leplezi le a balliberális véleményvezér szánalmas kisstílűségét, Bayer tétet emel. Előkerül Szamuely és Engels, csak úgy fröcsögnek föl az évszázados démonok, az olvasó éppen úgy látja lobogni a polgárháború zászlóit, mint 1919-ben, de ezek a lobogók se nem vörösek, se nem fehérek. Az egyik zászlón véres hurka, a másikon székelykáposzta képe lobog. A zászlórudak tövében kondérok gőzölögnek.
Huszonöt éve mennek csatába. Huszonöt éve hazudják, hogy ez lesz az utolsó ütközet, de most győzniük kell. Huszonöt éve még az olvasó is elhitte. Huszonöt éve nézi ezt a hitvány, hazug darabot ripacsokkal, lőcsökkel és pőcsökkel. Az olvasó az expót csak egy fegyvernek látja Földes és Szőcs kezében, amire hivatkozva belerángathatják őt a polgárháborúba, ahogy Földest és Szőcsöt is csupán fegyvernek látja Bayer és Szily kezében, akik csak arra jók, hogy segítségükkel azok a másikba gázolhassanak.
Az olvasó most úgy érzi, hogy hiába volt Bayer nagy gyónása alig pár hete a Hír24-en, pont ott folytatja, ahol a bűnbánat előtt abbahagyta. Az olvasó úgy érzi továbbá, hogy Szily hiába tesz gesztusokat, ha később mindig megtér mesteréhez, Gyurcsány nagy mesemondójához, Tóta W. Árpádhoz. Íme az ócska komédia, amelyet az olvasó mégis tragédiaként él meg. Nem érti, vajon miért tartják huszonöt éve műsoron. Az előadás folytatódik. A nézőtér lassan kiürül.
