Már nem voltak köztünk olyan formátumú gondolkodók, mint Babits Mihály, Veres Péter, Kosztolányi Dezső, Németh László, Illyés Gyula vagy József Attila, akik tartalmat, mélységet vagy irányt tudtak volna adni ennek a szembenállásnak, és akik munkássága valaha mindkét oldal magatartását vállalhatóvá tette. Helyettük megélhetési politikusok és hivatásos véleményszédelgők vették kezükbe a harci lobogókat, hogy mindennapos gyűlöletkeltésre, filléres szavazatszerzésre, a történelmi sérelmek folyamatos felhánytorgatására és a másik oldal kölcsönös megbélyegzésére használják a társadalom szellemi-lelki megosztottságát.
A küzdelem akkor teljesedett ki, amikor a népi-urbánus gyűlölködés megtalálta a maga csodafegyverét: a nyugdíjemelést. Az addig értelmiségi körökben zajló zsidózás, komcsizás, antiszemitázás és nácizás a széles nyugdíjas tömegek számára is átélhetővé vált, akik ugyan jól megvoltak a Dallasszal, a Szomszédokkal meg a Barátok közttel, ám annak az ígérete, hogy mindezeket nemcsak ingyen, de egyre nagyobb és laposabb tévéken nézhetik, ellenállhatatlannak bizonyult a számukra. A demokrácia gyakorlása úri passzióból tömegélménnyé vált, a nyugdíjasok pedig egyre többen és egyre fegyelmezettebben járultak a szavazófülkékhez.
Az első Orbán-kormány bukásának döntő oka a szükségtelen arrogancia és szimbólumpolitizálás mellett az elvett tizenkilencezer forintos nyugdíj volt. Hiába vezetett 2002-ben a Fidesz minden más választói korcsoportban, a nyugdíjasok szavazatai döntöttek. Orbán megtanulta a leckét. Ma már nem látni fiatalokat a kormánypárt rendezvényein, ma már ő tematizálja a nyugdíjas szavazók érzelemvilágát az újabb meg újabb rezsicsökkentéssel és a folyamatos nyugdíjemelésekkel. Ahogy Gyurcsány is hiába követett el minden gazemberséget, hiába ragaszkodott tíz körömmel a hatalomhoz, amikor már csak a tizenharmadik havi nyugdíj megvonása menthette meg az országot a csődtől, átadta a helyét Bajnainak. Jól tudta, hogy aki a nyugdíjat elveszi, az politikai értelemben halott. Most újra pártelnök, a szónoklatait eksztázisban hallgató nyugdíjasoknak köszönhetően.
Ma már a szekértábor-értelmiség és a mögöttük rendben felsorakozó hárommillió nyugdíjas szavazó formálja és képezi a magyar közéletet. A részben külföldön élő, részben apolitikus, részben radikálisan elkeseredett aktívak nemzedékeinek nincs erejük kivenni a politikai érdekképviseletből a maguk részét. A magyar élet valódi törésvonala már nem a jobb- és a baloldal között található, hanem a fiatalok meg a világrekord-mértékű adókat fizető középgenerációk, valamint az idősek és az őket hergelő-hülyítő politikusok közt húzódik.
Már nincs népi-urbánus vita, csupán két szekértábor, amelyik rég nem emlékszik, hogy melyikük sérelme a régebbi. Csak azt tudják, hogy nem ülhetnek le a másikkal egy asztalhoz, mert amint megtennék, nyomban elveszítenék az egzisztenciájukat, a legitimitásukat, és máris teremne a helyükre valaki, aki kérlelhetetlenül és megalkuvás nélkül gyűlöl tovább. Talán ugyanabból a szerkesztőségből. Talán a szomszédos íróasztal mellől. Valaki, aki nem ül le a másik oldal híveivel egy asztalhoz. Eközben a kivándorlás újabb és újabb csúcsokat dönt. Azok az emberek, akik se megélhetést, se normális közállapotokat nem kapnak, csak szimbólumokat és gyűlöletet, nácizást és zsidózást, tömegesen fordítanak hátat az országnak. A magyar fiatalság döntő része nem hajlandó a 20. század démonai közt élni. Nem akar szekértáborokat, unja a hazug jelképeket, és átlát az uszításon. Fegyvere a passzivitás és az emigráció.
Nincs több idő a hitvány sérelmekre és a polgárháborúra. Nincs több idő erre a beteges rituáléra. Nincs több idő arra, hogy kölcsönösen kirekesszük egymást a magyarságból és az európaiságból. Aki továbbra sem ül le a másikkal egy asztalhoz, az se nem magyar, se nem európai.
