El Camino 2015

Heteken át róttam a kilométereket Európa legismertebb zarándokútján, az El Camino de Santiagón.

Az amerikaiak. Pár éve Martin Sheennek volt egy Caminón játszódó filmje, s amint Hollywood legyártotta a katarzist, a tengerentúli mozitermek népe minden erre irányuló sztereotípiát igazolva zajosan és tömegesen kezdte lengetni a zöld papírpénzt, elvárva annak fejében a szentelt vízben oldódó, instant megigazulást. A popcorn-degeneráció nem zarándokol, hanem a Facebookra szelfizik, privát álomutat demonstrál a barátainak, akik irigykedve figyelik Oklahomából, ahogy Bill épp egy csodás középkori kolostor mellől jelentkezik be, aztán este megoszt egy tizenkét szóból álló, igazán mély bölcsességet, amelyben az élet teljes értelme benne van. „Bill megcsinálta. Nekem is mennem kell! Én is akarok megváltást, bölcsességet, szép romokat meg irigykedő szomszédokat!” A legfájdalmasabb azonban annak látványa, ahogy az európai túrázók az amerikaiakat körbeünneplik. Dánok, franciák és németek hallgatják szájukat tátva, hogy milyen csodálatos ország van ott az óceánon túl, miközben százszor jobb helyen élnek, mint az Egyesült Államok.

A valóság. A régiókat, melyeken a Camino fut, nem érintette meg a reformáció, az út mentén fekvő falvakban és városokban ezeréves a katolikus egyház monopóliuma az emberi lelkek felett. A spanyol katolicizmus soha nem szembesült a protestáns egyházak jelentette kihívással, mint akár a magyarországi, akár a tengerentúli katolikusok. Az ellenreformáció erői a lelkekért vívott küzdelem során versenyhelyzetbe kényszerültek a protestáns prédikátorokkal, s ebből a vetélkedésből egy humánusabb és alkalmazkodóképesebb katolicizmus született. Az amerikai kontinensen pedig a protestantizmus hagyományosan összefonódott a nagytőkével, vele szemben a katolikusok mindig is baloldali és szociálisan érzékeny pólust képeztek – aligha véletlen, hogy ebből a közegből került ki maga Ferenc pápa is. A Szent Jakab-út mentén ennek az emberarcú katolicizmusnak semmi jele. A templomokban nem is óránként, hanem félóránként harangoznak. A klérus egyetlen alkalmat sem mulaszt el arra, hogy jelezze: „Itt vagyunk, és figyelünk téged.” A kegytárgyboltok, a zarándokvendéglők, a templomok és a megannyi bigott jelkép közt járva a képmutatás néhol már-már tapinthatóvá sűrűsödik. Világossá válik, mindez hogy termelte ki az Almodóvar-filmekből ismerős heroinista transzvesztitákat: egy roncs társadalom roncs gyermekeit, egy álságos világ fájdalmasan valóságos lázadóit. Sorsuk tragédia, ahogy tragédia mindaz, ami létre hívja, körbeveszi, megbélyegzi és letagadja őket.

A tanulság. Soha életemben nem éreztem még ilyen égetően, hogy mit jelent Európa elveszett lelke. Hogy mit jelent az a világ, amely kizárólag anyagban és mennyiségben, megtermelt GDP-ben, megtett kilométerben, elfogyasztott sörben, dinamizmusban, sikerben és fiatalságban képes mérni önmagát. A zarándokút sem egyéb többé, mint a fogyasztói társadalom újabb sztrádája, melyen szédítő sebességgel száguldunk Krisztus felé, hogy féknyom nélkül gázoljunk át rajta.