Magyarország nem Közép-Európa Spártája, hanem egy öregedő és fogyatkozó, végletesen megosztott, elpuhult, önző társadalom. Hiába a melldöngetés, a kardcsörtetés, a félhülye szittya megmondók militáns uszítása meg a kormány demonstratív keménykedése, plakátokkal, szlogenekkel és handabandázással még a történelem egyetlen népvándorlását sem állították meg. Abszurd gondolat, hogy a bevándorlók kontinenst ostromló inváziójának Magyarország parancsoljon megálljt.
Tegyük fel, hogy a magyarok évtizedek óta nem tapasztalt egységbe tömörülnek, hogy emberi és gazdasági erőforrásaikat a menekültek áradatának megállítására fordítsák. A fotelhuszárok serege pénzügyi áldozatokkal és fizikai munkával besorol egy gigászi határvédelmi projekt mögé. Tegyük fel, hogy ennek eredményeként a magyar határon Romániától Szlovéniáig nyolc méter magas betonfal épül, mely aknazárral, hőkamerákkal és lövegtornyokkal várja a határsértőket. Tegyük fel, hogy a nemzetért érzett felelősség megtáltosítja a rendvédelmi szerveket, melyek egy hete ugyan még képtelenek voltak megvédeni a kelet-magyarországi falvakban élő idős emberek uborkáját, most azonban sok száz kilométer hosszan határvadászok tízezrei állnak készültségben. Tegyük fel – bármilyen irreális –, hogy mindez sikerül. Magyarország jobban teljesít – a lezárt határt egy korszerű és ütőképes fegyveres erő őrzi. Orbán Viktor fölényesen nyeri a következő választást.
Egy határzár azonban csak akkor ér valamit, ha a falra állított fegyveresek tűzparancsot kapnak olyan „támadókkal” szemben, akik gyermekeiket és asszonyaikat terelik maguk előtt. Csakhogy a pszichopaták, akik a történelem során sikeresen végezték az ehhez hasonló tömegvérengzéseket, köszönik, jól elvannak a pártjaikban, a cégeiknél meg a médiában. Nem szívesen fagyoskodnának heteken át egy fal tetején fillérekért. Inkább a céges tárgyalókban kokainoznak, vagy kényelmes, kormánypárti szerkesztőségekben a közelgő vérfürdőről ábrándoznak.
Tegyük fel azonban, hogy mégis képesek vagyunk összedobni egy ütőképes, halálosztagos haderőt. El tudjuk képzelni, hogy Orbán Viktor, a keleti nyitás apostola vállalja a másfél milliárdos muzulmán világ haragját, az ellene kiadott halálos fatvák sorozatát? Vállalja, hogy míg a Kelet a vérére szomjazik, a Nyugat Hágába citálja emberiség elleni bűnökért? Vagy attól a Vona Gábortól várjuk ezt, aki szerint az iszlám a remény utolsó sugara ebben a tradícióit vesztett, elfajzott világban? Vállalnák-e vajon ezek a politikai kalandorok a miénk helyett a saját bőrükre menő kockázatot? Soha nem tettek ilyet, és nem is fognak. De engedjük a fantáziánkat szabadon szárnyalni, és tegyük fel, hogy a fegyveres erők parancsnoka máris kiadta a tűzparancsot! A magyar állam lemészárol pár száz vagy pár ezer nőt, gyereket és férfit, a migránsok pedig megtanulják, hogy jobb a fal közelébe se menni. Ezután mi történik? Megnyertük a játékot, a gép pedig kiírja, hogy Mission Completed? Nos, nem. A fal által megállított menekültek Szerbiában feltorlódnak. Egyre többen és többen. A pillanat pedig menthetetlenül eljön, amikor Szerbia meg a nemzetközi segélyszervezetek már nem képesek ellátni őket. Akkor már nagyon sokan lesznek. Talán kétmillióan, talán ötmillióan. A frusztrált, éhes tömeg fellázad, és elveszi azt, amiről úgy hiszi, hogy jár neki. A helyi erőket lefegyverzik, az országot kifosztják, kalifátust alapítanak, és az Iszlám Állam veteránjai megkezdik a tömeges kiképzést. Fegyver bőven lesz a Közel-Keletről meg a szerb hadseregtől egyaránt. Magyarország teljes nemzetközi elszigeteltségben áll majd egy harcra kész, felfegyverzett, milliós hadsereggel szemben. Az ostrom elkezdődik. És legkésőbb akkor végünk.
Nem tudom, megállítható lesz-e a népvándorlás, ha ennél nagyobb tömegek indulnak meg Afrikából és a Közel-Keletről. A következő években vagy évtizedekben azonban ez elkerülhetetlenül bekövetkezik. A világ itt gazdag, ott szegény. Itt békés, ott harcias. Itt az új iPhone memóriakapacitása a probléma, ott a polgárháború, a vallásháború, az ivóvíz hiánya, a multinacionális részvénytársaságok gyarmatosítása, a gyerekmunka és a rabszolgaság. Mi sem maradnánk ott.
Ha a határainkhoz engedjük őket, többé semmi esélyünk. A legfőbb teendő ütközőállamok sorát létrehozni – amilyen Törökország vagy Líbia –, ezekben pedig politikai, katonai, gazdasági és humanitárius segítséggel olyan körülményeket teremteni, amelyek egyrészt emberhez méltóak, másrészt képesek megfékezni az áradatot. Abból a pénzből, amibe egy menekült támogatása Németországban kerül, tíznek vagy száznak a biztonsága teremthető meg Egyiptom területén.
Az európai társasház kigyulladt, a riadt lakók pedig azt képzelik, hogy ha összetépik az alapító okiratot, a tűz majd nem terjed át az ő lakásukra. Spekulálnak, jogászkodnak, vitatkoznak. Senki nem áll a tömlő mögé, senki nem kezdi meg a mentést.
A szuicid arcoskodást a sötéten örvénylő tömeg vastapsa kíséri. „Ha összetéptük az alapító okiratot, ugye majd lesz nyugdíjemelés?”
