Gőzmozdony a szupersztrádán

Gyökértelen fiatalok százezreit okádják majd ki a közoktatás embergyárai.

Pillanatkép a készülő forradalomról: a Seattle-ben tartott videojáték-bajnokság döntőjét tizenkétezren tekintették meg a helyszínen, a televíziócsatornák közvetítették, a részt vevők közt pedig két és fél milliárd forintot osztottak ki. Ők a jövő sportolóikonjai. Népszerűségük húsz év múlva még messze lesz a futballistákétól, viszont jó eséllyel többen ismerik majd egy klasszis gamer nevét, mint egy olimpiai bajnok súlyemelőét vagy pályakerékpárosét. A virtualitás meg az interaktivitás, s annak minden jó vagy rossz hatása már nem az ajtón dörömböl, hanem a használati tárgyainkban és a gyermekeink rutinjaiban. A huszonegyedik század folyamán minden eszköz neve elé szép sorban kitesszük az e- előtagot, legyen az levél, autó vagy cigaretta.

Mi sem jelzi ékesebben a hazai közoktatás elképesztő korszerűtlenségét, mint hogy tizennégy éves gyerekekkel próbálja mindenáron megértetni az Antigonét és meggyűlöltetni az olvasást, vagy hogy véletlenül sem kerülnek tantervbe a legfontosabb filmek – vagyis egyetlen percre sem reprezentálódik a szülők generációinak alapvető élmény- és értékvilága –, miközben a mozi évszázados csillaga lassú hanyatlásba kezd. Végzetes tévedés a fizikát, a kémiát, a biológiát, és mindenek felett a lexikalitást erőltetni, miközben a gyerek kezéből úgy kell kicsavarni az okostelefont meg a benne lévő Wikipédiát. Ma a tananyag modernizálása a mindennapos énekórát és mindennapos testnevelést jelentené, azzal a szigorú feltétellel, hogy az énekóra egyik fontos célja a magyar népdalkincs meggyűlöltetése helyett a magaskulturális nívót képviselő könnyűzene megismertetése, továbbá azzal, hogy a testnevelés játékot jelent, nem pedig a testnevelő tanárok által elővezetett rendszeres gyakorlatoztatást. A testmozgás formája a huszonegyedik század iskoláiban a gyermek kedve szerint való, szabadon választhatóan jelenthet akár egyéni, akár csapatjátékot, vagy akár táncot. A gyerek mozogni és játszani akar. Tanárral vagy tanár nélkül. Gyűlöli, ha a testét nevelik.

Soha nem volt olyan mély a generációk közti szakadék, mint ma. Egy apa száz éve el tudta mondani a fiának, hogyan működik a világ. Ma az apa a világ működésének számtalan elemét fiától tanulja el. A magyar társadalom modernizálása soha nem volt ennyire sürgető kihívás. A mai kor gyermekeinek kell átadnunk az értékeinket és az ízlésünket. A kereskedelmi hulladék hullámverésében, a virtuális tér közegében kell továbbadnunk a kultúrát újabb és újabb elektronikus nemzedékeknek. Ha az iskola továbbra is elzárkózik attól, hogy kommunikáljon ezekkel a generációkkal, ha továbbra is a nagyszülők meg a dédszülők eszközei és módszerei érvényesülnek, gyökértelen fiatalok százezreit okádják majd ki a közoktatás embergyárai. Ezeknek a gyerekeknek Ady és József Attila már semmit nem jelent, Csokonai és Berzsenyi még kevesebbet. A jövő generációi nem ehhez az országhoz, nem ehhez a nyelvhez fognak kötődni, hanem a YouTube-hoz és az angolszász kultúrához. Ez ma már eldőlt. A kultúra formálásának felelőssége és lehetősége azonban továbbra is fennáll.

Az evolúció legfőbb parancsa az alkalmazkodás. Nem a bátor, nem az erős, még csak nem is az igazához hű él túl, hanem az, aki alkalmazkodik. A digitális forradalom eljött értünk, tankönyveink szellemisége, tantárgyaink anyaga azonban a második ipari forradalom kéznyomát viseli. A magyar közoktatási rendszer alapjait érintő, teljes körű átalakításra vár. Évtizedek óta hiába. Az időből kifutunk, gyermekeink a végtelen űrben lebegve lassan leválnak.