Pillanatkép a készülő forradalomról: a Seattle-ben tartott videojáték-bajnokság döntőjét tizenkétezren tekintették meg a helyszínen, a televíziócsatornák közvetítették, a részt vevők közt pedig két és fél milliárd forintot osztottak ki. Ők a jövő sportolóikonjai. Népszerűségük húsz év múlva még messze lesz a futballistákétól, viszont jó eséllyel többen ismerik majd egy klasszis gamer nevét, mint egy olimpiai bajnok súlyemelőét vagy pályakerékpárosét. A virtualitás meg az interaktivitás, s annak minden jó vagy rossz hatása már nem az ajtón dörömböl, hanem a használati tárgyainkban és a gyermekeink rutinjaiban. A huszonegyedik század folyamán minden eszköz neve elé szép sorban kitesszük az e- előtagot, legyen az levél, autó vagy cigaretta.
Mi sem jelzi ékesebben a hazai közoktatás elképesztő korszerűtlenségét, mint hogy tizennégy éves gyerekekkel próbálja mindenáron megértetni az Antigonét és meggyűlöltetni az olvasást, vagy hogy véletlenül sem kerülnek tantervbe a legfontosabb filmek – vagyis egyetlen percre sem reprezentálódik a szülők generációinak alapvető élmény- és értékvilága –, miközben a mozi évszázados csillaga lassú hanyatlásba kezd. Végzetes tévedés a fizikát, a kémiát, a biológiát, és mindenek felett a lexikalitást erőltetni, miközben a gyerek kezéből úgy kell kicsavarni az okostelefont meg a benne lévő Wikipédiát. Ma a tananyag modernizálása a mindennapos énekórát és mindennapos testnevelést jelentené, azzal a szigorú feltétellel, hogy az énekóra egyik fontos célja a magyar népdalkincs meggyűlöltetése helyett a magaskulturális nívót képviselő könnyűzene megismertetése, továbbá azzal, hogy a testnevelés játékot jelent, nem pedig a testnevelő tanárok által elővezetett rendszeres gyakorlatoztatást. A testmozgás formája a huszonegyedik század iskoláiban a gyermek kedve szerint való, szabadon választhatóan jelenthet akár egyéni, akár csapatjátékot, vagy akár táncot. A gyerek mozogni és játszani akar. Tanárral vagy tanár nélkül. Gyűlöli, ha a testét nevelik.
