Amikor az amilyen nagyszerű, olyan öntörvényű művész, Sickratman éhesen és reménytelenül koldulni kezdett a következő havi albérletre, a szívem szakadt meg. Míg a politikához közel álló művészek közt vagyonokat osztanak szét, addig Sickratman mecénások, szponzorok vagy politikus barátok híján alkalmi munkákból meg romkocsmás produkciókból próbálja fenntartani magát. Az eredmény akkor is lesújtó, ha a Coca-Cola, de akkor is, ha az ezeréves magyar állam határozza meg, mi a kultúra, hogy aztán pénzt rendeljen hozzá. A minőség a piacon nyílt sebből vérzik el, a miniszteri előszobákban belső vérzés által.
Amikor azt láttam, hogy a kétségbeesett segélykiáltás nyomán nemcsak káröröm, gúny meg kioktatás érkezik, hanem együtt érző és polgárként viselkedő emberek ezreinek adománya is, akkor nyomorúságosan hosszú idő után újra azt éreztem, hogy nem egy ragacsos masszában élek, hanem társadalomban, ahol az emberek képesek felelősséget és szolidaritást tanúsítani egymás iránt. Büszkeségem csak fokozódott, amikor Sickratman hárommillió forint után azt kérte, hogy többet ne küldjenek, mert neki ez a pénz bőven elég, több is, mint amire szüksége volt. Ember és művész kapcsolatának ritka felemelő momentuma volt ez ebben a marketing sújtotta, férgesült civilizációban – példaértékű pillanat.
Aztán jött Juhász Péter, az ellenzéki sztárpolitikus, aki hetente börtönnel fenyegeti az egyébként tényleg oda való fideszes gazdasági bűnözőket, s aki e tevékenységével csakhamar a balliberális oldal legnépszerűbb harci kutyája lett. Miután Juhász a kormányfő bizonyos kastélyai kapcsán támadásba lendült, a velejéig arrogáns és korrupt hatalom kiadta a parancsot Juhász karakterének azonnali legyilkolására. A TV2 által készített, lejárató szándékú interjú során az ellenzéki politikus kiváló érzékkel hívta fel a figyelmet a helyzet groteszk komikumára – miszerint a kormányzati médiát a miniszterelnök milliárdjai helyett inkább egy ellenzéki képviselő kétszázezres albérlete érdekli –, majd családjának havi négyszázezer forintos bevétele mellé a további tényfeltárások fedezésére a tévénézőktől adományokat kért. A balliberális szekta megmozdult, az átutalások száguldani kezdtek, úgyhogy Juhász akár új albérletben folytathatja az oknyomozást Rogán szomszédjaként a Pasa parkban.
Ezek után megpillantottam Dopemant, a balliberális oldal egykori alternatív köztársasági elnökét, amint a fenti eseteken felbuzdulva próbál pénzt szakítani. Ő új autóra gyűjt, eszébe sem jut a nyomorával hencegni – egy egykori gengszter-rappertől ez karakter-öngyilkosság is volna –, de a maga poénos módján azért ő is elővezeti a koldulást meg a bankszámlaszámot. Ezt látva már semmi mást nem éreztem, csakis szégyent.
Sickratman esete a koldulás megigazulása volt. Juhászé a koldulás dramaturgiai felhasználásának erős példája. Dopemané a Moszkva téri, „én nem játszom meg magam, megmondom őszintén, hogy töményre kell” típusú koldulás legkellemetlenebb pillanatait idézte fel. A kéregetés aktusához tartozó méltóság inflációja világos, akár a nap. Miként oldódik ki a személyiségből a koldulás képessége szükség helyett mohóság nyomán? Miként forintosul az emberi tartás? Ezekre a kérdésekre magam is hiába keresem a választ.
