Két táltos

Kovács Ákos és Alföldi Róbert a politikához törleszkedő szolgaság legnyomasztóbb példáit hordozza.

Kovács Ákos ez idő alatt a jobboldali emberek lelkében járt be hasonló utat. Karizmatikus előadóként megtehette volna, hogy nem hagyja el komfortzónáját, és a Bonanza Banzai frontembereként a Depeche Mode-életérzés értő hazai képviselője marad, előadói ambíciója és önmaga iránt táplált olthatatlan fétise azonban szétszakította a zenekart – így született meg Ákos: költő, zenész és sámán, aki önmagát rock & roll-messiásként definiálva vált az öltönyös ellenforradalom országos jelképévé. Kovács Ákos a konzervatív lázadó szerepét öltötte magára, s ezzel épp annyit kockáztatott a velejéig prűd és lefojtó magyar valóságban, amennyit Alföldi Róbert, amikor kormánypárti humoristák közé ült az ellenzéken gúnyolódni. Ákos néhány Hamvas Béla-esszé elolvasásával bejelentkezett a misztikus vátesz címére, majd addig szélhámoskodott a „tűz”, a „bűn” és a „test” szavak visszatérő használatával, míg a jobboldal identitásra éhes tömegei el nem hitték, hogy a középiskolai színvonalon megformált költészeti blöff mögött mély spirituális tartalom rejlik. A népnemzeti ikont soha senki nem szembesítette azzal, hogy a talpas pohárban lötyögtetett chardonnay milyen keservesen csekély fedezet az indiántáncot lejtő sámán maskarája mögött. Ákos a magyar könnyűzene Jim Morrisonjának hazudta magát, a sámán létéhez tartozó számlát azonban soha életében nem fizette be: a magyar nyilvánosság negyedszázada figyeli, ahogy Kovács Ákos erőlködve és reménytelenül próbálja kitalálni, vajon mit lát egy táltos, ha transzba esik. S a nemzet pontifex maximusának felségjogai vannak: ha A bosszú népe című dal szövegét Csurka István vagy Csoóri Sándor írja, alighanem a hágai bíróságon végzi, Kovács Ákos jelenléte azonban immár huszonöt éve töretlen a mainstreamben – úgy a Viva Televízióban, mint az összes kereskedelmi rádióban. Ákost azonban még antiszemita pózaiban sem érdemes komolyan venni, gyűlölete sem valóságos, csupán a territórium kijelölését és politikai tőke gyűjtögetését végzi, hogy aztán a nemzeti együttműködés rendszere busásan jutalmazza meg szolgálataiért: ha Alföldi Róbertből igazgató lett, Kovács Ákos legyen Kossuth-díjas! Hiába nem lehet egy negyvennégy éves, máig aktív zenész kapcsán életműről beszélni: ha Alföldinek járt, jár Ákosnak is. Járnak továbbá a zsíros állami megrendelések és koncerttámogatások, meg a multinacionális szponzor, a Coca-Cola szerepében ezúttal a Telekommal.

Szörényi és Bródy valódi forradalmárok voltak. Valódi teljesítményt nyújtva vállaltak valódi kockázatot egy valódi diktatúrával szemben. Az örökükbe lépő Kovács Ákos és Alföldi Róbert a politikához törleszkedő szolgaság legnyomasztóbb példáit hordozza. Jelképei a kultúra prostituálódásának, annak, ahogy az értelmiség önmagát a politika asztaláról lehulló falatokért büszkén cselédsorba veti. Két tehetséges ember, akik valakik voltak a maguk jogán, de többet akartak, ezért megkötötték az alkut. A baj pedig nem az alkuval van, mert a művésznek igenis joga van túlélni és megélni – ahogy Illyésnek vagy Örkénynek is joga volt megkötni a maga alkuit. Alföldi Róbert és Kovács Ákos azonban nem voltak erre rászorulva, soha életükben nem fenyegette őket senki és semmi – ők öntudatosan szegődtek politikusok és multinacionális cégek zsoldjába. S talán még ez sem volna baj, ha nem ők lennének ma azok a táltosok, akik mértéket adnak Magyarországnak.