A Super Bowl hagyományosan az a pillanat, amikor a multinacionális részvénytársaságok kreativitásukkal és elképesztő mennyiségű pénzükkel egymásra licitálnak. A marketingszakma egyik karácsonya ez, amikor az egész éves várakozás után végre kiderül, milyen új trendek mentén fejlődik tovább a gátlástalan profitéhség és a céges hazudozás. A legnagyobb dobás ezúttal az Audié volt: a német márka idén a genderfasizmussal lépett szövetségre, épp ahogy nyolcvan éve a nemzetiszocialista Harmadik Birodalommal.
Aligha a cég faji preferenciáit tükrözi, mindenesetre tény, hogy a hétfőn bemutatott feminista propagandafilm térdig gázol a rasszizmusban. Négy tíz év körüli gyermek autóversenye látható: az akarat diadalának szépségideálját hordozó, kedves, csinos kislány három fiúval kel versenyre, köztük két hájas és láthatóan gonosz kölyökkel, akik közül a latinó srác még meg is fenyegeti a kiscsajt azzal, hogy átvágja a torkát – hisz ő egy mexikói férfi, ölésre lett tervezve –, de a fehér kölyök se szimpatikusabb, olyan, akár egy nagyra nőtt buldog. A versenyben a két kis dagadt rohadék megpróbálja az angyali kislányt lemészárolni, de pórul járnak: a lány bravúros fékezése után ütköznek, és kiesnek a versenyből. A célvonalat végül a kiscsaj szakítja át elsőnek, aki aztán a naplementében apjával együtt elindul annak Audija felé. A verseny közben az édesapa belső monológja hallatszik, amelyben a mindennapos dilemma fogalmazódik meg: vajon azt mondja-e a lányának, hogy a nagyapja meg az apja többek voltak, mint a család női tagjai? Elmondja-e neki, hogy minden tudása és tehetsége ellenére kevesebbre fogják értékelni, mint bármelyik férfit, akivel találkozni fog? Vagy talán képes lesz arra, hogy mást mondjon neki? Képes lesz-e túllépni péniszének korlátain, és nem halálra frusztrálni a lányát?
Ez az Audi marketingesei által hazudott apa egyik pillanatában még megátalkodottabb szexista, mint egy Kovács Ákosba oltott Kövér László, a következő pillanatban azonban már egy falloszfasizmusában meghasonlott, megtört ember, aki nem akar többé a nők elnyomásának fogaskereke lenni. Tényleg létezik ilyen dilemma? Tényleg létezik ilyen férfi? Vagy csak a szélsőséges genderfasiszták képzelik gyűlöletük legelvakultabb pillanataiban ilyennek a férfiakat? A helyes válasz alighanem az utóbbi. Az Audi büszkén elsajátította ezt az éjsötét sztereotípiát, futószalagjain legyártotta, és a következő évek során elmondja majd millióknak, milliószor. Holott egyszerűen csak azt kellene mondani annak a kislánynak: „Légy boldog és szabad! Teljesedj ki a munkádban, a párkapcsolatodban, az anyaságodban! Szeress, tanulj, vállalj felelősséget, és ne mérgezd magad hamis áldozati pózokkal! Ne alávetettként tekints magadra, hanem lásd meg magadban a lehetőséget, mert különleges vagy, mint minden más lány és fiú a te korodban.” Csakhogy ez kevés, és kicsit sem trendi. A harmónia nem generál se fogyasztást, se politikai gyűlöletet. Inkább kényszerítsük bele gyermekünket egy olyan világba, ahol a férfiak állatok, a nők pedig áldozatok! Lehet-e egy apa ennél kegyetlenebb a gyermekével? Tudjuk, hogy lehet, de tudjuk, hogy nem könnyen.
S még ez sem elég: az Audi markentingesei annyira érzik a legújabb trendeket, hogy mint Trump elnök, ők is Twitter-offenzívával támogatják meg a kampányukat, ahol a friss elnöki receptnek megfelelően egy rendkívül komplex társadalmi problémát gyalázatos populizmussá butítanak, és azzal hergelik a nőket, hogy azok huszonegy százalékkal kevesebb fizetést kapnak, mint férfi kollégáik. Egy létező – bár távolról sem ilyen súlyú – problémának az elképzelhető legagresszívabb, legszélsőségesebb és legaljasabb felvetése ez. Híven tükrözi, hogy a gendermozgalom nem jogegyenlőségért küzd, hanem egy végtelenül ostoba narratívát kíván alkalmazni a társadalmi problémákra – amely szerint a fehér férfiak elnyomják a világ valamennyi bőrszínű nőjét –, majd a világ minden egyes jelenségét ebből kiindulva megfejteni, minden nőt áldozatnak hazudni, tudományt, művészetet, nyelvet vagy bármely egyéb civilizációs vívmányt a férfielnyomás eszközének tekinteni, az édesanyából terhes személyt kreálni, a névmásokat betiltani, maguknak pedig parlamenti mandátumokat és céges igazgatósági tagságokat kiosztani.
Hogy van pofája egy cégnek – amelyet a profiton kívül nyilvánvalóan semmi sem érdekel – a világmegváltó erkölcsi autoritás szerepében tetszelegni? Hogy tűrhetjük el, hogy az erkölcs mobiltarifákhoz és lóerőkhöz legyen rendelve – szigorúan és csakis akkor, ha a céges kreatívok így tudnak több terméket vagy szolgáltatást értékesíteni? Érdekes módon ez a reklám sem negyven éve készült, amikor még fele ennyire se lett volna hazug, de legalább forradalmi lett volna az üzenete. Az Audi jelenlegi magatartásában azonban már nincs forradalom, csak a félreérthetetlen beállás a Clinton-klán mögé annak reményében, hogy a szélsőségessé vált diskurzust tovább élezve pár ezer autót még el lehet adni az amerikai demokrata szavazóknak. Azoknak az elnyomott nőknek és igazságérzetükre ébredő férfiaknak, akik egyébként tele vannak pénzzel, és épp céges kocsit cserélnének. Az Audi döntéshozói vajon bemutatják-e majd ezt a reklámot az iszlám világban is? Mondjuk Szaúd-Arábiában vagy az Egyesült Arab Emirátusokban, ahol történetesen kolosszálisak az eladásaik? Elmondják-e majd, hogy a nők nem pusztán kilencven százalékkal kevesebbet keresnek, mint a férfiak, de a társadalom alapvető emberi jogokat tagad meg tőlük, másodrendű jogalanyok, sokszor csak adásvételi tárgyak? Vagy inkább azt fogják látni a szaúdiak, ahogy a jóképű olajsejk és tündéri kisfia beszállnak az Audiba, és elmennek egy focimeccsre – természetesen nők nélkül, ők ugyanis nem léphetnek be a stadionba? Ott is ilyen bátor genderharcos lesz az Audi? Vagy ha Szaúd-Arábiában kereskednek, inkább kiegyeznek a saríával és a politikai iszlám nőelnyomásával? Hány értékesítőjük nő az iszlám világban? Hány női munkást alkalmaznak egy olyan régióban, ahol tényleg harcolni kell a jogegyenlőségért? Ott mit tesz egy alattomos multicég, amelyik két adásvétel között azt hazudja a fogyasztó pofájába, hogy nemcsak a legjobb barátja, de a lelki vezetője, sőt, a társadalom kollektív lelkiismerete?
Ez egy abszurd világ: tudjuk, hogy hazudnak, tudjuk, hogy manipulálnak, és ők is tudják, hogy tudjuk – de nem számít, mert a hazugság működik. Leleplezhetik őket ezerszer, megbukhatnak százezerszer, akkor is töretlenül mossák valamennyi ember agyát, megszállják a nyilvánosság tereit, és mindenből pénzt sajtolnak. Két hetet töltöttem egy olyan szigeten, ahol nem volt reklámzaj. Nem éreztem azt, hogy ezek a jól fésült, makulátlanul öltözött, kapzsi pszichopaták folyamatosan figyelnek, és minden pillanatban életem legjobb ajánlatát kell visszautasítanom. Aztán visszalépve a civilizációba sokszoros erővel csapott arcon a mindennapos hazugság pusztító intenzitása, a kultúránkat meghamisító közösségi kór természetellenes természetessége – a hétköznapok valamennyi eresztékébe rák módjára eszi be magát az intézményes kapzsiság. Úgy gondolom, hogy amit azon a szigeten éreztem, ahhoz jogom van. Itt, a hazámban éppúgy, mint bárhol a bolygón – nekem éppúgy, mint bárkinek. Ami itt zajlik, az megbetegít. Megbetegít engem, és megbetegít mindenkit. Ne hagyjuk, hogy mindent elrohasszon!
