Ha körülnézek, kétféle működést látok. Egyik a pánik. A portásfülkék és az igazgatói irodák valamennyi eresztékét átható örvény. Ott zakatol mindenki vérnyomásában, a dohányzóhelyiségek fojtogató füstjében és a munkahelyi étkezdék mosogatószerszagú neonfényében. A pánik énünk egyik fele.
A nyilvánosság egészét átjárja a pánik, mint a hideglelés. Pánik lepi el a kamera lencséjének belső felületét, pánikot lélegez be a mikrofon. Kiver a pánik, hogy mekkora lesz a nézettség, hányan kapcsolnak el, mielőtt a műsort megkoronázná a reklámblokk. Kiver a pánik, hogy bármelyik pillanatban kihullhatunk a sógorság-komaság akolmelegéből. Kiver a pánik, ha véletlenül őszinték voltunk, politizáltunk, vagy megsértettünk egy lehetséges hirdetőt. A pánik vészcsengőket szólaltat meg, amelyek sales-estül céges ügyvéden és zenei szerkesztőn át adásrendezőig mindenki fejében ott csörömpölnek. Amit Illyés zsarnokságnak látott Rákosi rendszerében, az ebben a tőzsde és reklám sújtotta világban a pánik: öncenzor és öncenzúra, diktátor és diktátum.
Ahol zsarnokság van, az ember szabadságra vágyik, amint azonban megszűnik a zsarnokság, a vákuumot szabadság tölti ki – ennek megfelelően a jelen kor világtörvénye is kettős: ha nincs pánik, az irányítást az én másik felének örvénye veszi át. Amint a vészcsengő elhallgat, végre eljön a pillanat, hogy a pánik hűlt helyére lépjen édestestvére: a kapzsiság. Máris aratni kell, és aratni, és aratni. Már nem a csengő csörömpöl, hanem a pénztárgép – hangja ritmust ad a napnak, amit szeretünk, hisz mind kaszálni akarunk, még többet és többet kasszírozni. Naná, majd hülyék lennénk nem akarni! Éppúgy elszabadul az adrenalin, éppúgy elborul a tekintet, mint a pánik uralma idején – de minek gondolni most a pánikra, amikor épp a kapzsiság haláltáncát járjuk, és de jólesik a tánc: még és még és még! Már nem kell a biztonsági játék, kinek kell a tegnap annyira féltett krumplileves, ha itt a pezsgő és itt a kaviár, ha itt a kokain és itt a luxusprosti, ha itt a Gucci és itt a Lamborghini. A felsorolást csak egyvalami törheti meg. Énünk másik fele: a pánik – de ne gondoljunk most rá! Akkor vissza se tér: még és még és még! Így jó! Örökké tart a tánc!
Veszett világban élünk, ahol minden elv érvényét veszti, mert ezt a világot végérvényesen a gyáva és mohó tudattalan vezeti. Kapzsiság és pánik uralja a modern ember életének valamennyi vonatkozását: a tőzsde csak akkor nyugszik, ha kikapcsolják hétvégére, különben kapzsiság vagy pánik vezeti: növekedés és kapzsiság, vagy esés és pánik – nincs pillanat, amelyben ne élet vagy halál forogna kockán. Permanens hisztéria: a gátlástalan mohóságot kétségbeesett menekülés váltja, és visszatér a falási ösztön, aztán újra a riadalom – a kerék pedig csak forog és forog.
A kultúra világát épp ugyanígy a kapzsiság és a pánik vezeti. Hiába sikeres az új album, hiába telt házasak a koncertek, a kiadó már követeli az új anyagot, a menedzser már szervezi az új koncertet. Aztán ha az új lemez nem úgy fogy, mint az előző, a rajongók és a média máris gondoskodnak az érzelmi nyomásról. Korunk művészeinek kapzsiság és pánik közegében kell alkotniuk, míg a korszellem végleg meg nem fosztja őket az autonómiájuktól, és kezdenek maguk is a kapzsiság és a pánik keretei közt működni.
A tömeg működését leíró dinamika a fentiekkel épp megegyezik: pánik az idegentől, pánik a munkahely elvesztésétől, pánik az ismeretlentől, és fékevesztett kapzsiság, gátlástalan követelése mindannak, ami jár. És persze minden jár. Nincs többé bal és jobb, nincs többé szocialista és konzervatív – csak pánik és kapzsiság: az egyik pánikot kelt, a másik ígérget; aztán a másik kelt pánikot, és ígérget az egyik.
A párkapcsolatoknak teret adó húspiac épp ugyanígy működik. Pánik a zülléstől: „szerelmem, ments meg!” – és kapzsiság, hogy a másik miatt lemaradok bármiről: „még nem éltem eleget”. Pánik, hogy elhagy a szerelmem – és kapzsiság, hiszen lehetne szebb, gazdagabb és fiatalabb. Pánik, hogy születhet-e még gyermekem – és kapzsiság, hogy ha már megszületett, kihajtsam belőle a legtöbbet.
Tőzsdére vittük az életünket. Az intimitásnak ugyanúgy árfolyama van, mint a szabadidőnek, a diplomának, a politikának vagy a meggyőződésnek. A Wall Streetre költöztünk: kapzsik vagyunk, és veszünk – pánikba esünk, és eladunk. Brókerek lettünk: sorsunkat a kapzsiság és a pánik írja, és nem tudunk kiszállni, csakis venni meg eladni, miközben jól tudjuk, hogy a kapzsiságon és a pánikon kívül nem vár ránk semmi. Nincs más választásunk, mint előre menekülni, és magunkkal rántani a haláltáncba a bolygó sok milliárd lakóját és faját?
Van más választásunk. Először is fel kell ismernünk a kapzsiság és a pánik mechanizmusait önmagunkon: amikor tombol a pánik, egy kicsit le kell nyugodnunk, amikor hajszol a kapzsiság, egy kicsit meg kell ijednünk. Először csak egy kicsit. Aztán lassan el kell kezdenünk visszaigazodni középre: az elfelejtett normalitásba. Konzerválni és konszolidálni kell, amikor fut a szekér, és nem csak elbirtokolni, továbbá konzerválni és konszolidálni kell, amikor a szemünk láttára zuhan a szekér, és nem utánaugrani. Azon a napon, amikor az ember a pánik örvényében a kapzsiságra, a kapzsiság örvényében meg a pánikra gondolva meditál, az emberiség felnőttkorba lép.
