Veszett világban élünk, ahol minden elv érvényét veszti, mert ezt a világot végérvényesen a gyáva és mohó tudattalan vezeti. Kapzsiság és pánik uralja a modern ember életének valamennyi vonatkozását: a tőzsde csak akkor nyugszik, ha kikapcsolják hétvégére, különben kapzsiság vagy pánik vezeti: növekedés és kapzsiság, vagy esés és pánik – nincs pillanat, amelyben ne élet vagy halál forogna kockán. Permanens hisztéria: a gátlástalan mohóságot kétségbeesett menekülés váltja, és visszatér a falási ösztön, aztán újra a riadalom – a kerék pedig csak forog és forog.
A kultúra világát épp ugyanígy a kapzsiság és a pánik vezeti. Hiába sikeres az új album, hiába telt házasak a koncertek, a kiadó már követeli az új anyagot, a menedzser már szervezi az új koncertet. Aztán ha az új lemez nem úgy fogy, mint az előző, a rajongók és a média máris gondoskodnak az érzelmi nyomásról. Korunk művészeinek kapzsiság és pánik közegében kell alkotniuk, míg a korszellem végleg meg nem fosztja őket az autonómiájuktól, és kezdenek maguk is a kapzsiság és a pánik keretei közt működni.
A tömeg működését leíró dinamika a fentiekkel épp megegyezik: pánik az idegentől, pánik a munkahely elvesztésétől, pánik az ismeretlentől, és fékevesztett kapzsiság, gátlástalan követelése mindannak, ami jár. És persze minden jár. Nincs többé bal és jobb, nincs többé szocialista és konzervatív – csak pánik és kapzsiság: az egyik pánikot kelt, a másik ígérget; aztán a másik kelt pánikot, és ígérget az egyik.
A párkapcsolatoknak teret adó húspiac épp ugyanígy működik. Pánik a zülléstől: „szerelmem, ments meg!” – és kapzsiság, hogy a másik miatt lemaradok bármiről: „még nem éltem eleget”. Pánik, hogy elhagy a szerelmem – és kapzsiság, hiszen lehetne szebb, gazdagabb és fiatalabb. Pánik, hogy születhet-e még gyermekem – és kapzsiság, hogy ha már megszületett, kihajtsam belőle a legtöbbet.
