Magyarország a magyaroké. A magyarok szabadságát nem vehetik el idegen birodalmak. A magyaroknak joguk van eldönteni, hogy kikkel és hogyan élnek a földjükön. A magyarok függetlenségét megvédi Orbán Viktor és a magyar kormány.
Ugye, milyen jól hangzik? És az apró betűs részt is láttuk? Ja, hogy azt nem? Csak mert ott az olvasható, hogy Magyarország a kínaiaké, az oroszoké meg a kormányfő gazdag muzulmán üzlettársaié. Ha van befizetni való pénzük, itt élhetnek velünk – ha csak dolgozni és boldogulni akarnak, akkor nem. Ha gazdag spekuláns Sanghajból, ha gazdag fegyverkereskedő Dohából, ha gazdag gazember a világ bármely pontjáról, mi tárt karokkal várjuk – ha azonban üldözött keresztény, ha az iszlám elől menekülő nő vagy homoszexuális férfi, akkor semmi keresnivalója a Kárpát-medencében.
A fővárost módszeresen megbénítják, csak hogy a kínai elvtársak lássák: itt sincs az olcsó munkaerőnek több méltósága, mint Pekingben vagy Sanghajban. Százezer ember várakozik a megállókban, átkozódik a dugókban és gyalogol az esőben azért, hogy harminc-negyven diplomata kényelmes, ötvenes tempóban áthajtson a városon. Gondolom, az nem várható el, hogy a Fényes Tekintetű Porta követe mondjuk Balatonfüreden tárgyaljon, koccintson és zabálja a sügért. Talán nem éreznék magukat elég hatalmasnak, ha nem kényszerítenének egy világvárost arra, hogy asszisztáljon az erődemonstrációjukhoz, melynek egyetlen üzenete az, hogy igenis a gálya az úr, a tenger pedig tanulja meg, hogy nem pofázik, nem emeli fel a fejét, nem követel méltányosságot akkor sem, ha a kínai küldöttség elvesz két órát az életéből, akkor sem, ha a magyar kormány ellopja az adója nagyobb részét, és akkor sem, ha még ezeknél is nagyobb és értelmetlenebb méltánytalanság éri. Ez a szolgaság nagy tesztje – mi pedig ismét jelesre vizsgáztunk.
Nálunk is büszkébb lehet azonban az a kormányzat, melynek pribékjei eléggé bátrak és szabadságszeretők voltak ahhoz, hogy földre teperjenek egy egyszemélyes Tibet-párti tüntetést. A büszke és szuverén magyar állam büszke és szuverén döntést hozott arról, hogy amíg a pekingi delegáció hazánkban tartózkodik, ne a magyar, hanem a kínai törvények legyenek az irányadók. Ennek megfelelően: ha valaki tibeti zászlót lenget, ami a Kínai Népköztársaság területén súlyos törvényszegés, akkor az Magyarországon is meg lesz torolva. Ma már nem menő a nyugatos szabadság, nem menő az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, kelet felé tekintünk, ahol a politikai siker receptjének két fő összetevője a kőolaj és a gumibot. A magyar rendőrség pedig ezúttal sem a törvényességet vagy a dolgozó népet, hanem kifejezetten az országot uraló maffiát és annak külföldi szövetségeseit szolgálja – épp mint Kádár és Gyurcsány idején. A dráma bohózatba torkollik, amikor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a rendőrség fellépését mentegeti, holott kilenc éve, amikor még Gyurcsány hajbókolt a keleti despotizmus előtt, Balog lelkesen lobogtatta a tibeti zászlót, ugyanis úgy látta, hogy azon át vezet a hatalom és a pénz megszerzésének útja. Most, kilenc évvel később már úgy látja, hogy a tibeti zászló megtaposásán és leköpésén át vezet ugyanez az út – hát ezt kell tenni: csúszni-mászni a hatalomért, és uralni a pillanatot. Még az elnyomóinkban sincs több méltóság, mint közülünk a leghazugabb porszívóügynökben. Még utálni sem lehet őket önfeledten – az undor érzete mindig közbeszól.
