A forradalom felfalja gyermekeit

„Soha nem éreztem közösséget a budapesti meleg büszkeség napjával, a buli ugyanis minden évben izzadságszagú volt.”

A meleg büszkeség menete két évtized alatt mindössze arra volt jó, hogy politikai üzenetét csírájában fojtsa el a hangládákból áradó dübörgés, egy újabb évre le legyenek tudva a melegjogok, és pár hétig legyen min szörnyülködnie a jobboldali sajtónak. A magyar melegaktivizmusnak nem lettek Harvey Milkjei: a Budapest Pride húsz év alatt sem politikai mozgalmat, sem politikusnemzedéket, sem politikai érdekérvényesítést nem termelt ki – nem csoda, hogy a gendermozgalom könnyedén foglalta el a hazai közéletnek ezt a stratégiai állását is.

Ahol nemrég még ha nem is nagy meggyőződéssel, de a szabadságjogokra, a klasszikus liberális értékekre hivatkoztak, ott most a szélsőséges politikai korrektség, a férfigyűlölő feminizmus és a gendertanszékeken tenyésztett gondolatrendőrség parancsol: döntésének értelmében Kiss Noémi feminista írónő nem szólalhat fel a Pride-on. Azért nem szólalhat fel, mert az ízlését és az erkölcsi érzékét sértette, hogy a New York-i divathét szervezői és közönsége szexuális objektumként kezelt egy tízéves transzvesztita kisfiút: ünnepelték, amint a dívaként viselkedő apró gyermek riszálja magát; amint megvallja alig formálódott szexusát. Kiss Noémi kifejezésre juttatta, hogy a transzipar – vagyis a hormonkezelések mögött álló gyógyszerlobbi, a műtéteket végző orvosok, a gyermekeket szexuálisan kihasználó divatcégek és stylistok, valamint a saját életmódját agresszívan propagáló genderszekta – lélektelenül és gátlástalanul használja azokat, akiket épp védelmeznie kellene.

Vita nincs, indoklás gyanánt nem állnak érvek, Kiss Noéminek nem jár több, mint a safe space-ek mélyéről feldübörgő cenzúra: „Mi nem szeretnénk tartalmi vitába bonyolódni, ám tiszteletben kell tartanunk, hogy a visszajelzések alapján ezek a megjegyzések LMBTQ embereket bántottak meg. Ezért sajnos úgy kellett döntenünk, hogy nem tudunk a június 8-ai megnyitónkon a beszédednek helyet adni.”

Miért is bonyolódnának tartalmi vitába? Mao, Pol Pot, Mussolini vagy Franco talán tartalmi vitába bonyolódott, ha valakinek nem tetszett valami? A tartalmi vita a civilizációnk alapja, ez a demokrácia fundamentuma, ebből fakad minden, ami a Nyugatot sikeressé és élhetővé teszi. Az autokráciáknak, a parancsuralmaknak, a totalitarizmusoknak természetesen nem kenyerük a tartalmi vita – ahogy a gendermozgalomnak sem: a biztonságos terek őreinek csakis az számít, ha megfelelően magas pozícióban sértődik meg valaki. Amint megvan az áldozati státus, már bárkit és bármit el lehet tiporni. Ez a mozgalom még nem győzött Magyarországon, de már most gőzerővel működteti véleménykrematóriumait. Még nem győzött, de ami csekély hatalma van, azt máris megragadja, hogy vita nélkül rekessze ki saját elvtársait. Isten óvjon mindnyájunkat, hogy ez az ideológia, amely az isztambuli egyezményben, a politikai korrektség kulturális diktátumaiban és a gendertanszékek áltudományos értekezéseiben fortyog, egy nap a főhatalomhoz férjen!

Ha eljön ez a kor, koncentrációs táborok nyílnak majd, ahol embereket operálnak, hormonkezelnek és programoznak át, vagy lőnek meszesgödörbe. „Ennek az elfajult és megveszett liberalizmusnak a végpontján egy genderfluid fekete törpe ül magányosan a tolószékében. Mindenki neki szolgál, szavai születésük pillanatában imává válnak. A kérdés: szégyen. A kétely büntetése: golyó általi halál. Ő a világ ura, a mi istenünk.”