Az idő kérdése elválaszthatatlan a „fény” és így a „világ” kérdésétől. A fény és az idő, mint az objektív tényezők forrásának figyelembevétele természetszerűleg vezetett a jelenségek formai, mennyiségi relativitásának felismeréséhez. Ezen felismerés elsősorban az egyenes, a lineraritás kérdését érintette. Az, hogy mindezen felismerések elméleti szinten maradnak az emberiség nagy része számára, az az emberi tudat felszínes szintre kerüléséből adódik. Felületi szempontból ugyanis a merevség és a dolgok megszilárdítása, mennyiség uralma érvényesül elsődlegesen. Mindez a tárgyiasulás felerősödéséhez vezetett az „objektív világ” mítoszának bűvöletében.
Ezen mítosz szerint az egyéni szubjektív valóságok egy objektív valóság szüleményei – és nem fordítva. Ezen fizikai alapvetés fokozatosan hatotta át a kultúrát, a tudományt, a gazdaság és politikum minden területét. Egyre mélyebb szférába hatolva az ember életében, átformálva, önmagához hasonlatossá téve azt. Ennek eredményeként az emberiség tudata egyre inkább bezáródik a tárgyiasság világába. A tárgyilagosság önmagában nem jelentene anyagelvűséget, amennyiben arra nem önmagában, hanem a szellem, az abszolút alanyiság tükörképeként tekintenénk.
A tudományos objektív szemlélet áthatotta világ azonban a tárgyilagosságot abszolútnak fogja fel, amely „hite” szerint a teljesség és a véges befejezettség szinonimája. Azonban ha valami teljes, eleve nem lehet véges, hisz annak kezdete és vége összeér – ahogy ezt a kör is szimbolizálja. Teljességben a befejezés nem az erők és az idő végét kell, hogy jelentse, hanem azok összekötését. Így válik örökké az, mely részleteiben végesnek tűnik. Az objektivitás mítosza azonban nem az „örökség”, hanem a végesség irányába mutat, s azok végesítésében látja azok függetlenségét. A függőség azonban épp a véges dolgokban rejlik, és így a függetlenedést a mennyiségi számszerűség alapján hirdető valamennyi törekvés a valódi szabadság és mértéktől való eltávolodás irányába mutat. A tudomány, a politikum és gazdaság, valamint az egyén szempontjából ez éppúgy érvényes. A mennyiségen alapuló tudományos, gazdasági, politikai és lelki törekvések a tökéletesedést a birtoklásban, így a dolgok, erők egymástól való elszakításában, a különféle minőségek egyneműsítésében keresi, semmint azok szerves egységben látásában. Az objektivitás által keresett tökéletesedés egyre zártabb, szűkülő tudatot eredményez – a tömegelvű tudomány számára éppúgy, mint e tudomány által felvilágosított köznépi tömegnek, „tudományosított” plebejus tömegnek.
Az objektivitás abszolutizmusa nem a szabadság, függetlenség és tudás, hanem épp a rabság, a függőség és a tudatlanság előidézője. Az objektivitás abszolutizmusa ugyanis épp az egyén önkényének eluralkodását segíti elő, miközben egy hamis szabadságeszményt hirdet. Ez a hamis szabadságeszmény azt nevezi szabadságnak, amikor az ösztönök szabadon mozgatják a lelki-szellemi életet. Az objektivitás abszolutizmusa mivel puszta tárggyá teszi az embert, a jelenségek minőségi oldala számára egyre inkább láthatatlanná lesz. Ez a vakság az embert a különféle erők öntudatlan eszközévé kiszolgáltatottjává teszi. A világ tárgyiasítása mögött a világ kihasználhatóságának törekvése rejlik. Azon törekvés, mely a világot minden áron megragadhatóvá, számmal pontosan meghatározhatóvá akarja tenni. Ennek érdekében maga a tudomány is megrögzötten hisz egy „világképletet” formájában keresett eszköz létezésében, mely által megragadhatóvá, egyenletbe zárhatóvá – tehát uralhatóvá – teheti a világot. Ez azonban egy olyan alapvetés tudati következménye, mely a teljességre az abszolút bezártság és ellenőrizhetőség szinonimájaként tekint. Ezen alapvetés számára a lét technikai kérdés, egy eszköz birtoklásának kérdése. Éppen ezért ez az alapvetés a tisztaságot a mesterséges sterilitásban, a sérthetetlenséget pedig valami tökéletes külső védelemben látja. Hogy eme tökéletesnek vélt külső védelmet létrehozza, egyre erősebb ellenerők kifejtésére van szüksége.
A szubjektum, mikor az ellenerők hatalma alá kerül, természetszerűleg önkénybe fordul. Az ellenerők hatalma alatti tudat számára az „én” azonban már nem mint a tárgyi valóság sokféleségét összekötő forrás, hanem az azokat szét-törő kiválasztódás. Így az ember Él-ő helyett SZÉT-esővé válik.
A tudomány által képviselt, az emberiséget átható „objektivitás mítosza” darabokra törte a tudatot. Ez a széttört tudat nem integrált egészként tekint a világra, hanem mint részek különálló összességére. A részekre tört tudat azonban egyre inkább alá merül a történetiség, az egyre gyorsabban változó események és jelenségek örvényébe. Az úgymond civilizációs, technikai fejlődés nem más, mint az egyre nagyobb energiák felszabadítása és azokat mederbe terelő egyre komplexebb struktúrák létrehozása.
A strukturalizálódás rabságában az ember elsődleges törekvése a minden részletre kiterjedő törvényi rendszabályok kialakítása. Azonban minél professzionálisabb szintre viszi mindezt, paradox módon annál inkább „mesterségessé”, védtelenebbé válik. Az emberiség fejlődése kizárólag technikai jellegű, amely nem az önfenntartás, hanem egy őt fenntartó szerkezet létrehozásának szolgálatába lett állítva. A civilizáció jelenleg nem az önfenntartás, hanem a függőség irányába mutat. A hibrid szemlélet nem pusztán a biológia, de az emberi kultúra minden szegmensét áthatja. A hibrid szemlélet lényege, hogy az önregeneráló képesség egyre gyengül, s léte egy tőle független, ahhoz szervesen nem kapcsolódó tápegységtől válik függővé. Oswald Spengler szavai a gépemberről, e szemlélet kiteljesedésével egyre valóságosabbá válik.
A biorobot szintjére süllyedt ember számára a lét puszta tenyészet – mely teljesen mentes a szellemtől. A biológiai szintre redukált lét „objektív” valósága azonban kegyetlenül szembekerül az őt fenntartó egyre komplexebb hibrid tárgyi környezet sérülékenységével.
A biologizált lét egyik legnagyobb depressziója az idő, a változásnak való kiszolgáltatottság. Legyen szó az egyén, avagy a társadalom, politikai és gazdasági életéről. Az idő tárgyiasítására való törekvés ugyanis épp ellenkező hatást vált ki, s az embert az objektív körülmények egyre gyorsabb változásának örvényébe taszítja.
Egy ugyanazon cselekvés az egyik gazdasági, politikai vagy lelki konstellációban reális valóság, a másik pillanatban már irrealitás. Ez a jelenség az ember számára válságként jelentkezik. Lelki, politikai és gazdasági válságok esetében egyaránt az objektív valóság megbomlása okozta káosszal, zavarral állunk szemben. A káosz a felbomlás természetes következménye, amelyből az ember próbál rendet, objektív valóságot, azaz „világot” teremteni. Ezen teremtett világok azonban minél inkább hiányolják a centrális szellemi magot, mint a tárgyiasság feletti stabilitást jelentő forrást, annál sérülékenyebbek és kiszolgáltatottabbak. Ezen pedig a maghéjak megvastagítása nem segít. Az idő malmai ugyanis minden héjat széttörnek – minél több az őrölni való, azok annál inkább őrölnek. Ennek természetes velejárója, hogy az idővel kapcsolatos egzisztenciális válságérzet, a depresszió is egyre erősebb – egyéni és közösségi gazdasági, politikai és lelki értelemben egyaránt. Az ember a törés állapotában egy nyitott állapotba is kerül, tőle függ, hogy az élet tápláléka, a humusz, vagy annak forrása, a fény irányába fordul. Az előbbi esetében a partikuláris személyiséget egy még keményebb héjjá szervezi és így magja újra a táplálékká zúzó malmok kövei közé esik.
Az idő malomkövei között az objektivitás mítosza által teremtve egyre keményebb maghéjak törnek meg és fordulnak ki önmagukból, hogy ebből erőt merítve, egy még erősebb csonthéjat teremthessenek. Így gyorsítva fel az idő malmainak kerekét. Ahogy azonban az életet nem a csonthéj, hanem a mag hordozza, ugyanúgy a létet sem a tárgyiasság és annak mítosza által erősített személyiség hozza létre, hanem az érzéseken túli alany szellemisége. Látni kell azonban, hogy a tárgyiasság mítoszát éltető szellemiség is szellemiség, s mint ilyen nem anyagi természetű ugyan, de az anyag, a mennyiség szolgálatában áll. A mennyiség uralmát szolgáló erők valójában ellenerők, melyeket a váz hamis mítoszának megteremtése éltet. Ezen szellemi irányultság – archaikus kifejezéssel élve – „diabolikus”, amely a tengely nélküli, önmagát felfaló páros kígyó (uroboros), a káosz – avagy, ahogy az egyiptomi tradíció nevezi – SZÉT uralmát szolgálja. „Erőt erővel szembe ne állíts!” – mondja Lao-ce, s mutat a lét központja, a tiszta alanyiság egyetemessége irányába. Ezt a tiszta alanyiságot képviselő egyetemes ember nem teremtett és nem teremtmény; hisz ő az, aki saját akcióin keresztül teremti formai környezetét, magát az objektív valóságot. Az ellenerők állító tömegelvű ember objektivitásának mítosza azonban az önmagát felfaló kígyó, a káosz, a tárgyiasság uralmát teremti meg. Így a lét központját a tárgyba, az anyagiságba helyező szellemi törekvés – bármilyen humánus esztétikai és morális köntösben nyilvánul is meg – az egyetemes ember eszménye ellen munkálkodik.
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
