Emlékezni olykor fájdalmas, hiszen az ember életében nemcsak a szép, a jó van jelen, de a fájdalom és a keserűség is. Számomra ilyen volt a 2004. december 5-i magyarországi népszavazás is. Aznap hazafelé tartottam az autóval, bekapcsoltam a rádiót, hiszen türelmetlenül vártam a híreket, mikor mondják be a népszavazás eredményét. Bár ne kapcsoltam volna be, bárcsak valahol távol lettem volna szülőhazámtól! Szinte összeszorult a gyomrom, a szívem dobogása lelassult, amikor meghallottam a határon túl élők számára rettegett hírt: sikertelen volt a népszavazás! Mérhetetlen szomorúság és fájdalom fogott el a hír hallatán, szerettem volna elbujdosni vagy világgá menni. Nem kellettünk Magyarországnak! Lemondtak rólunk, megtagadtak bennünket! Az anyaország eldobta gyermekeit! Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, és elfogott a düh és a harag. Csak találkozzak egy magyarországi magyarral! – gondoltam magamban, és erősen megmarkoltam a kormányt. Búval és fejemet lehajtva, letörve, mint vesztes csata után tértem haza, ahol szüleim is magukba roskadva ültek a televízió előtt és figyelték az eredményeket. Lélekben együtt szomorkodtunk azokkal a határon túli magyarokkal, akik bíztak végre az anyaországi magyarokban, hogy saját maguk mondanak halálos ítéletet Trianon felett és kinyújtják karjaikat felénk. Hogy többé ne cseszkózzanak vagy románozzanak le bennünket, ha felismerik, hogy nem vagyunk anyaországiak. Nem így lett, hiszen sokakat megvezettek, megrémisztettek és hamis gazdasági mutatók képével riogattak.
Nem nyújtott vigaszt az sem, hogy bár az igenek voltak többségben, de a közömbösség ezt az akaratot is beárnyékolta. Csak másfél millió magyar állt mellénk december 5-én. Megtette a hatását a 40 évnyi agymosás és az akkori szocialista kormányzó erők kampánya, akik velünk riogatták a magyarországi lakosokat. Keserűség és düh felváltva emésztett. Ekkora fájdalmat elviselni saját nemzettestvéreinktől!
Aznap, 2004. december 5-e számomra a szégyen napja lett, a magyarországi magyarok szégyennapja. Fájt és a mai napig fájdalmas emlékezni rá. Hiába szűntek meg a határok, hiába szabad az átjárás, hiába vagyunk az EU tagjai. Ami történt, megtörtént, és ami a legrosszabb, hogy saját testvéreikkel tették ezt azok az anyaországi magyarok, akik vagy nemmel, vagy pedig közömbösségből el sem mentek szavazni. Nem jelentett számukra semmit sem a Kárpát-medence csodás természete, a háborúk zivataros évezredeiben a magyarságot védő felvidéki, erdélyi, délvidéki, vajdasági vezérek és vitézek hősiessége, a magyar kultúra meghatározó egyéniségei, akik bizony nem mind születtek a csonka országban. Számomra akkor Magyarország már nem az anyaország szerepét töltötte be, csupán egy csonka hon lett, aki megtagadta gyermekét és eldobta magától, odavetette ebek harmincadjára.
Hét év telt el azóta, a rendszer és az akarat változást hozott, de felejtést nem! Megtört valami sokunkban, akik vágytunk rá, hogy édesanyánk újra magához öleljen akkor, 2004. december 5-én. Sem szülőföldünkön, sem a csonka honban nem kellettünk még papíron sem akkor. Hiszen nem az áttelepülés vagy bármiféle kedvező pénzügyi juttatás reményében szerettünk volna magyar állampolgárokká válni.
Végezetül, ha megkérdezik tőlem, hogy elfeledhető-e a december 5-i népszavazás, röviden és egyszerűen csak ennyit tudok válaszolni: Számomra nem! Nem! Soha! Tudom, egyesek hamar túltették magukat rajta, csak legyintettek. Mások kinevettek bennünket és gúnyos ördögi kacajjal mutogattak ránk. Én viszont emlékszem és nem feledem azt a napot, 2004. december 5-e volt.
