Kapucíner

A csalafintaságokra szükség van, János úr. Valahogyan meg kell tartani a vevőkört, esetleg szélesíteni is, bár ez manapság illúzió.

Idősb Szalontai Emil, a „Szalontai és Fia” cég alapítója, lassú, kényelmes mozdulattal helyezte el kalapját az állófogas legfölső emeletén. Mielőtt helyet foglalt volna körülnézett, hogy ellenőrizze, vajon a kávéházi sokadalom észrevette-e ezt az elegáns mozdulatot. Kissé csalódott arcot vágott, mikor konstatálta, hogy rajta kívül legföljebb két-három asztalnál ül vendég, és azok sem őt figyelik.

„Ha ez így folytatódik, tönkre megy az Arany Pálma, de ami rosszabb, lehet, hogy én is” – gondolta magában, miközben helyet foglalt.

Idősb Szalontai Emil cégalapító szabómester volt. Angol úri divatszabó, széles szövetválasztékkal, de hozott anyagból is szívesen készített öltönyöket, kabátokat, a vevők igényei szerint.

János úr a bárpult oldalának takarásából figyelte a mester székfoglalóját, s elégedettem mosolygott. Lehet úgy három éve, hogy Szalontai divatszabó az Arany Pálmát választotta ki, hogy hetente háromszor-négyszer beüljön, és elfogyassza kapucínerét, amit soha nem tejjel kért, hanem tejszínnel. Mert erre kényes volt.

A főpincér megszerette ezt a különös alakot, és amikor mód kínálkozott, rögtön beszédbe is elegyedett vendégével.

Mert a főpincérnek ebben a kávéházban bizonyos előjogai voltak. Ugyanis nem tűrte, hogy meghatározott asztalok tartozzanak a hatáskörébe, azokat a vendégeket, akiket valamely okból a sajátjának érzett, mindig ő szolgálta ki, bárhol is foglaltak helyet. Akár törzsvendég volt az illető, akár csak beugró.

Szalontai Emil tehát törzsvendégnek számított, akit szintén megillettek bizonyos privilégiumok, mint például az, hogy a kapucínert tejszínnel igya, tej helyett, cukor nélkül.

János úr tehát kimért léptekkel, ugyanakkor nyájas arckifejezéssel közeledett a szabómester asztalához, és ahogy nézte a férfit, rögtön szembetűnt ízléses és választékos öltözéke.

- Jó napot kívánok, tisztelt úr! Hozhatom a szokásosat?

A vendég udvariasan bólintott, és közben kigombolta a zakóját. A főpincér figyelmét nem kerülte el a remekbe szabott, kétsoros mellény, valamint a mellény zsebéből gyönyörű ívben aláfutó, ezüst óralánc.

- Bocsánat, hogy tapintatlan vagyok, tisztelt úr, de szabad megkérdeznem, netán valami ünnepi alkalom miatt tetszik viselni ezt a pompás öltönyt?

Szalontai úr elmosolyodott.

- Nem kérem. Nem ünnepi, hanem üzleti okokból.

- Értem, Szalontai úr! Máris hozom a kapucinert, bár szabadjon megjegyeznem, különösen jóízű brióst tudnék szervírozni hozzá. Úgy illik a kávé mellé, mint tükörtojás a spenótba, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem.

- Rendben van, János úr, hozzon egy brióst is! – hagyta jóvá a szabómester.

A főpincér életének apró örömei közé tartozott az a nem mindennapi élmény, hogy vendégei megosztják vele legbensőbb gondjaikat, hiszen ez megbecsülést és bizalmat jelent a számára. Csak tetézte e fölötti örömét, ha néhanapján, gazdag tapasztalataiból kifolyólag, jó tanáccsal sikerült szolgálnia gondban lévő vendégeinek. Szilárd meggyőződése volt, hogy övé a világ legkeresztényibb állása, hiszen nem pusztán evilági javakkal szolgálja embertársait, de lelki segítséget is tud nyújtani az arra rászorulóknak.

Bár üzleti ügyekbe soha nem ártotta magát.

Szalontai úrra gondolt, aki bizonyára fontos üzleti tárgyalás végett tért be az Arany Pálmába. „Majd diszkréten fogom kiszolgálni őket” – gondolta János úr, és kicsiny porcelán tányérkára helyezett egy szalvétát, arra a brióst. Majd óvatosan az alpakka tálcára csúsztatta, a kapuciner mellé, és visszaindult a rá várakozó vendéghez.

Az angol úri divatszabó éppen az órájára pillantott.

- Késik a vendége, Szalontai úr? – kérdezte nyájasan az öreg pincér, miközben a márvány asztallapon halkan koccant a briós tányérkája. A kávét és az ásványvizet már nagyobb gonddal, s ennél fogva hangtalanul tette a vendég elé. A szalvétát finoman, szinte észrevétlenül csúsztatta be a tányérka pereme alá.

- Nem várok vendéget, János úr!

A főpincér kissé meghökkent, s némi csalódottságot érzett. Nem értette a szabót, hiszen az előbb üzleti okokat említett neki. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megkérdezze:

- Bocsásson meg, Szalontai úr, de az elébb üzleti tárgyalást említett, ezért gondoltam, hogy vár valakit…

A cégtulajdonos elmosolyodott.

- Nem, János úr! Az elébb azt mondtam, üzleti okokból. Nincs senki ugyanis, akivel tárgyalhatnék. Bár lenne!

János úr, kinek egyébként briliáns helyzetfelismerő képessége volt, elbizonytalanodott és zavartan nézte a vendéget. Amaz folytatta.

- Nézzen körül, kérem, ebben a kávéházban. Telt ház van?

- Sajnos nem, tisztelt vendég úr, de hát tudja, ezek a mai nehéz gazdasági állapotok… Érthető, hogy ilyesmikre nem nagyon költenek az emberek.

- Bizony, ezzel magam is így vagyok. Néhány éve, amikor a fiam segéd lett, és bevettem kicsiny cégembe, még ment az üzlet rendesen, mint a karikacsapás! Igaz, mindent meg is tettem a vevők becsalogatása és megtartása érdekében. Még apróbb trükköket is bevetettem, hogy elégedettek legyenek.

- Apróbb trükköket? – János úr szeme elkerekedett.

- Ugyan! – legyintett idősb Szalontai. – Ön, kedves barátom, szintén használ ilyen ártalmatlan trükköket, nemde bár? Gondoljunk csak arra, amikor valamely kedves vendég fizet önnek egy konyakot. Erre ön mit fog inni?

- Nos, igen – pirult el egy kissé a főpincér – teát.

- Teát – ismételte meg a szabó. – Holott a vendég kifizeti a konyak árát. Az én csalásaim – amik valójában nem is azok – nem kerülnek semmibe, és a vevő elégedett, s talán újból visszatér hozzám. Ha visszatér… – tette hozzá elgondolkodva.

- Megbocsásson, Szalontai úr, de kíváncsivá tett. Elárulna egy-két trükköt?

A kétszemélyes cég vezetője belekortyolt a már kissé elhűlt kapucínerbe, tört a briósból, és kissé eltűnődött. Aztán elmosolyodott.

- Hogyne, kérem! Azt előrebocsátom, hogy ezekbe a rafinériákba a fiamat is beavattam, ugyanis nélküle ez nem menne. Nos, képzeljük el, hogy az igen tisztelt vevő eljön, hogy az elkészült öltönyt elvigye. Föladom rá még egyszer, hogy a tükörben kigyönyörködhesse magát és, hogy én is lássam, valóban sikerült-e szépen elkészítenünk a darabot. Ha látom, hogy igen, akkor megnyugszom, bármit is mondjon a vevő. Ám előfordul, hogy a vevő mégis kifogásol valamit. És ekkor jön a csel! Természetesen igazat adok a tisztelt vevőnek, és bekiáltok a műhelybe a fiamért. Ő előjön, én pedig – a vevő előtt – szigorú szemrehányásokkal illetem, majd közlöm vele, hogy vigye be a zakót a műhelybe, és adja oda a Szögi úrnak, aki szakértelem dolgában verhetetlen. A fiam bólint, elnézést kér, és visszaviszi a kifogásolt darabot a műhelybe. A vevő elégedett, mert lám, észrevételét a mester elfogadta, és intézkedett az azonnali helyrehozatalról is. Remek cég az ilyen!

- Azt hittem, Szalontai úr, hogy csak ketten dolgoznak az ön szabóságában – csodálkozott kissé a főúr.

- Jól hitte, barátom! Ketten dolgozunk.

János úr nem értette. Mi abban a trükk, ha a mester eltitkolja, hogy a fián kívül van még egy segéde?

- Ez a Szögi úr tehát nem állandó segédje? – próbálta megérteni a helyzetet a főpincér.

- Szögi úr semmilyen segédem – mosolygott Szalontai. – Ő az, ami a neve. Amikor a reklamáló vendég füle hallatára leszidom a fiam, és utasítom, hogy adja oda Szögi úrnak a darabot, akkor ő tudja, hogy semmi más teendője nincs, minthogy visszatérve a műhelybe, fölakassza egy szögre az inkriminált zakót. És ne nyúljon hozzá, mert a zakó szakmailag kifogástalan. Másnap a vevőnek szemernyi kétsége sem lesz afelől, hogy megigazítottuk, ráadásul az ő útmutatása szerint.

- Zseniális! – ismerte el a főpincér. – Ehhez képest az én tea-trükköm pitiáner átverés, noha van mentségem. Ha minden konyak, vagy egyéb italmeghívást elfogadnék, egy-két óra múlva harcképtelenné válnék, és a főnök úr úgy kirúgna, hogy a lábam se érné a földet.

- Ezekre a csalafintaságokra szükség van, János úr. Valahogyan meg kell tartani a vevőkört, esetleg szélesíteni is, bár ez manapság illúzió. Az utóbbi időben egyetlen új vendégem volt, egy elég fura szerzet. Benyitott hozzám, hóna alatt másfél méter szürke, halszálkás szövettel. Nadrágot kért, szokatlanul bő szárral, hajtóka nélkül. Mondtam is, hogy ez így nem lesz jó, mert ilyen bő, már-már szoknya-méretű nadrágot a szél úgy fogja a tisztelt vendég lábszárára csavarni, mint valami kapcát. Legyen tehát rajta hajtóka, legalább öt centis, ami a súlyánál fogva kissé stabilizálja ezt az amúgy furcsa ruhadarabot!

János úr elmosolyodott.

- Ismerem az illetőt. Zsoké. Karikalábú a beceneve és nyilván azért kérte, hogy bőre szabja a nadrágot, mivel hogy erősen ólába van.

- Pontosan. És hiába magyaráztam, hogy erre a deformitásra van szabászati megoldás, nem kellene ennyire bő nadrágot viselnie, hajthatatlan maradt.

-No, ha még egyszer betévedne hozzám ez a szegény zsoké, rábeszélem, hogy a jövőben fogadja meg az ön szakmai tanácsait, Szalontai úr! – nevetett a pincérek dísze. – De, bocsásson meg, hogy kíváncsiskodom, ha nem üzleti tárgyalást beszélt meg ebben a kávéházban, akkor mi légyen az az üzleti ok, amiért felöltötte ezt a kiváló öltönyt?

- Ez a kettesszámú trükköm. Néha beválik, olykor nem. Amikor döcög az üzlet, és nem jönnek a vevők, felveszem ezt a magam készítette ruhát, és sétálok egyet a korzón, vagy beülök egy zsúfolt kávéházba. Mondjuk ide, a törzshelyemre, bár most nem tapasztalok zsúfoltságot. Azután türelmesen várok, hogy kinek fog föltűnni ez a páratlanul elegáns öltöny. Bizony, előfordult, hogy odajött valaki hozzám, és az után érdeklődött, kinek a műhelyében készült e pompás öltözék, mert, hogy ő is éppen szabót keres. Ilyenkor a mellényzsebemből kihúzok egy névjegykártyát – minő véletlen, hogy éppen van egy névjegykártyám a szabótól -, és hanyag eleganciával átnyújtom érdeklődő felebarátomnak. E névjegykártya természetesen a sajátom, de erről a reménybeli kuncsaft nyilvánvalóan nem tud.

- Ügyes! Határozottan ügyes! – csettintett a főpincér – irigylem magát, kedves Szalontai úr! Nálam ez a trükk nyilván becsődölne. Hisz hiába járkálnék fel, s alá a korzón, kezemben egy csésze kávéval, senki nem akadna, aki – szívesen, vagy akár kíváncsian – belekóstolna egy öregember feketéjébe.