„Anya, milyen kirándulás ez?”

Emlékek egy vajdasági házról, a bombázások borzalmairól, az áttelepülésről és az új élet első lépéseiről

Tudja, milyen az, amikor csak behúzott függönyökkel, sötétben, csendben, férgek módjára bujkálva lehet élni, attól félve, hogy az amerikai gépek majd lebombázzák azt a picike házat is, amit a családunk generációk óta őriz, és tudja, milyen az, amikor minden összeomolni látszik. Ő megvívta, és megnyerte az élet csatáját.

- Anya, nemrég láttuk a híradóban, hogy a NATO éppen Líbiát bombázza, és összeszorult a szívem. Ugyanilyen körülmények elől menekültünk 12 évvel ezelőtt. Sok idő telt el, mégsem meséltél mindenről, valahogy – talán nem véletlenül – mindig elkerültük ezt a témát későbbi beszélgetéseink során. Mi adott erőt, hogy abból az embertelen világból, ami az otthonunkból lett, felállj, és egy bőrönddel az egyik kezedben, velem a másik kezedben elindulj, és új életet kezdj egy idegen világban, itt, Magyarországon?

- Szerintem a természet úgy alkotta meg az embert, hogy amikor igazán nagy a baj, veszélyben a családja, a gyereke, akkor egy hurrikán közepében állva is hihetetlen lélekjelenléttel képes előre menni, döntéseket hozni, és akár megalázó vagy veszélyes helyzeteket túlélni, melyekre később visszatekintve ő is rácsodálkozik. Emlékszem a pillanatra, amikor először fújtak légiriadót, és a tévé híradója bemondta, hogy megkezdődött a NATO által indított légitámadás Szerbia ellen, kimentem az udvarra, felnéztem a csillagos égre, és még életemben nem éreztem olyan bizonytalannak magam. A 21. század küszöbén voltunk, és nem tudtam, hogy téged az asztal alá, vagy hová bújtassalak. Napokon belül megszületett a döntés, az édesapád az erdőn átvágva átkelt a zöld határon, két napig nem tudtuk, mi van vele, én pedig mosolyogva összepakoltam családunk legfontosabb dolgait egy bőröndbe, és szüleimet hátrahagyva úgy ültünk vonatra, hogy végig viccelődtünk, hisz neked azt mondtam, kirándulásra megyünk. Mikor azt kérdezted hova, csak annyit mondtam: Meglepetés.

- Amikor megérkeztünk Békéscsabára a menekülttáborba teljesen idegenekként, milyen volt látni azt a nyomort, milyen érzés volt, hogy nincsenek melletted a szüleid, akikre eddig támaszkodtál, csak egy fáradt, elcsigázott ötéves kérdezősködő gyerek, akinek szüksége van rád, és nem tudja, hol van az apja?

- Tizenhatan kaptunk helyet egy szobában, emeletes ágyakon lettünk elhelyezve, nem tudom, emlékszel-e, te meg én egy emeleten lévő ágyra kerültünk. Ott már nem hazudhattam neked. Ötéves létedre gyermeki bölcsességgel többször szegezted nekem a kérdést: „Anya, milyen kirándulás ez? Hol van apu? Mikor mesélsz nekem? És miért ilyenek az emberek?” Majd igyekeztem mosolyogva, nem túl félelmetes mese formájában elmesélni neked, hogy időnként emberek, emberek csoportjai nem tudnak bizonyos dolgokban megegyezni, és van valami, amit úgy hívnak, hogy háború. Akárhogy igyekeztem mellébeszélni, egyenesen visszakérdeztél: „Kinek jó ez? Miért van szükségük az embereknek a háborúra? És ugye reggelre rendbe jön minden?” Nem szeretek visszaemlékezni erre a napra. Ugyanakkor mégsem áldozatként éltem meg a történéseket, hihetetlen nagy erő lüktetett bennem, hisz volt egy nálam sokkal kiszolgáltatottabb csöppség mellettem, aki igazán semmiről nem tehet. A gyakorlati kérdések foglalkoztattak. Honnan tudom felhívni a szüleimet? Lebombázták-e már a várost, ahol hagytuk őket? Mikor és hogyan csatlakozik az édesapád hozzánk? És egyáltalán, mi az, hogy karantén? Három hetet kellett ott töltenünk, hogy a menekülttáborba ne vigyen be senki semmilyen fertőző betegséget. Néha nem értettem, hogy kerültünk ide, hisz rendes otthonunk, családunk, egzisztenciánk, gyökereink voltak még nem is olyan rég. Csak azért, mert nem voltunk hajlandók részt venni egy értelmetlen háborúban, már menekülnünk is kellett. Azt mindenképpen megtanultam, hogy olyan, hogy teljes biztonság, nem létezik.

- Nagy előrelépésnek tűnt, hogy lehetőségünk nyílt egy egyszobás lakásba költöznünk hárman, újra kinyílt a világ, – bár egy viszonylag idegen országban – elkezdhettetek megint dolgozni, pénzt keresni. Akkor, 1999-ben több százezer munkanélküli volt, mert az ország a 6 milliós munkaképes tömeg csupán 60%-át tudta foglalkoztatni. Azokban az években viszont ez a százalék jelentősen kezdett növekedni. Az élet mégsem hagyta, hogy minden úgy alakuljon, ahogy terveztük. A váratlan hír apu egészségi állapotáról hirtelen a feje tetejére állított mindent. Gondoltál rá akkor, hogy feladod?

- Először is nagy ellentmondásként éltem meg azt, amit te idegen országnak nevezel. Hisz nem itt születtünk, mégis itt használhattuk először büszkén az anyanyelvünket reggeltől estig. Tudom, neked is feltűnt, hisz már akkor tudtál írni, olvasni, hogy a kirakatokban lévő reklámokat, feliratokat megérted. Kiskunfélegyháza a nyugalom szigetének tűnt a menekülttábori három hónapig tartó megpróbáltatások után. Sajnos ugyanakkor a végzettségünknek megfelelő állást álmunkban sem remélhettünk, mivel a jogi státuszunk még nem volt tisztázott. Ugyan Magyarország befogadott, mint háború elöl menekülőket, itt tartózkodhattunk, de csak alkalmi munkákat vállalhattunk. Ám egyszer csak az édesapád hirtelen olyan állapotba került, hogy kérdésessé vált, kibírja-e a műtétig úgy, hogy le ne bénuljon. Minden hitemet összeszedve már csak egy csodára számíthattam.

- És megtörtént a csoda?

- A csoda két lábon jött, néhány kedves ember képében. Soha nem felejtem el ezeknek az embereknek a segítségét, akik figyelmességükkel, közbenjárásukkal kimozdították az életünket a holtpontról. Hónapokon belül új városban, új otthonban, és új lehetőségekkel szemben találtuk magunkat. Semmit sem akartam visszautasítani, volt, hogy napi 16 órát dolgoztam és voltam távol tőletek, mert vitt a lendület. Míg az élet közbe nem szólt ismét. Mivel az orvosom is, mint mindenki más, a bátor arcomat látta csak, így azt hitte, hogy elmondhatja, hogy körülbelül egy évem van még hátra. Ettől viszont még én is összeroppantam. Nem tudtam, hogy mondjam, vagy hogy ne mondjam meg neked. És kell-e, vagy tudok-e majd búcsút venni? Mígnem egy reggel úgy ébredtem, hogy szembeszállok ezzel is. És sikerült.

- Lassan én is felnőttem, kaptál magad mellé egy erős támaszt a személyemben, viszont egy másikat elveszítettél. Sokat lehet hallani most a válás jogi szabályozásáról. Elgondolkodtat, hogy valóban kizárólag rossz lehet-e az, ha két ember különválik, ha már nem szeretik egymást. Sokat küzdöttetek apuval, hogy megmentsétek a házasságotokat, de úgy tűnik, túl sok csatát kellett megvívni a fennmaradásért, az életért való küzdésben elveszítettétek egymást. Aztán érkezett számodra valaki, aki új életet adhatott volna. Magunk mögött hagyhattunk volna minden nehézséget, minden keserves küzdelemre emlékeztető helyet, tárgyat, a folyamatos harcot, a tökéletlen életünket. Miért döntöttél úgy mégis, hogy gyermekkori álmaid megvalósítása helyett inkább maradjon minden a régiben?

- Érdekes, erről nem tudok szomorúan nyilatkozni, mert miközben felcseperedtél, nem csak az egyetlen gyermekemet láttam benned, hanem a legjobb barátom is lettél, és már akkor értetted, hogy talán jobb ez mindenkinek, ha két ember hagyja egymást bűntudat nélkül továbbmenni, ha már tényleg minden kihűlt. Barátként váltunk el édesapáddal. És ahogy az szokott lenni, amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Küszöbén álltunk a döntésnek, hogy végérvényesen kiköltözzünk a horvát tengerpart egyik legszebb városába. Sokat álmodoztunk erről közösen, emlékszel? A realitás, a végtelen ragaszkodásunk a szüleimhez azonban ráébresztett arra, hogy ezer kilométer távolságról nem tudom gondjukat viselni.

- Ez azzal járt, hogy újra belemerültünk a mindennapos kilátástalan mókuskerékbe, harcba a számlákkal, a hiteltörlesztéssel, elfogadva, hogy a gazdasági válság kellős közepén élünk, és nem tehetünk semmit, csak megyünk tovább, hogy megteremtsük az anyagi hátteret a boldog életünkhöz. Hogyan vagy képes a mindennapos kimerítő munka mellett a legmagasabb fokon teljesíteni anyaként?

- Egy anya véleményem szerint mindig megteszi a tőle telhető legtöbbet, de ugyanakkor soha nem lehet elégedett, mert nincs az az idő, nincs az a szeretet, nincs az a tudás, amire azt lehetne mondani, hogy ennyi jár, ennyi elég egy gyereknek. Én inkább arra vagyok büszke, hogy egy ilyen gyermekkel áldott meg a sors, aki kitartott, nagyon sokszor megértette az élet furcsa dolgait, és nem roppant össze, hanem egyre erősebb lett. És így van ez rendben, mert nem a küzdés és a „csak azért is” az elv, ami a legfontosabb a túlélésben, hanem sokkal inkább a megrendíthetetlen hit a valós emberi értékek létezésében és erősítésében.

Egyesek arra vágynak, hogy olyan életük legyen, mint a könyvek, filmek főhőseinek, és egy-egy filmjelenetben, vagy regényben ismernének magukra. Vannak, akik szeretnek olvasni, belemerülni egy olykor irigylésre méltó, olykor tragikus történetbe, ami kizökkenti őket az időnként eseménytelen, de viszonylag boldog életükből, és hálát adnak a sorsnak, hogy az érzelmi hatásokat ilyen módon gyűjtik, nem az életük árán. Viszont vannak olyanok is, akik inkább a saját bőrükön tanulnák meg, hogyan kell igazán élni. Sokszor elgondolkodom, tudnék-e ilyen reményteli módon tekinteni a világra, és szembeszállni a kihívásokkal, ha ezt az egészet egy könyvben olvastam volna?