A görög választás tanulságai

A hétvégén parlamenti választást tartottak Görögországban, amelynek eredménye senkinek nem okozott túlságosan nagy meglepetést, ugyanakkor a különböző tudományterületek elemzői, művelői fokozott várakozással tekintenek a görög belpolitika következő eseményeire.

Az is látszik, hogy ez a voksolás új fejezetet nyit a görög politikatörténetben. Ezzel szinte egy időben leszűrhető számos tanulság, melyekből a jövőre nézve érdekes és értékes következtetések fogalmazhatók meg.

Az első tény, mely a választási eredmények ismeretében megfogalmazható, a görög választási rendszer sajátossága: az ez esetben alacsonynak bizonyuló parlamenti küszöb, mely túl sok politikai erő parlamentbe jutását eredményezte. Ebből egy túlságosan fragmentált, politikai ideológiák mentén polarizált parlament alakulhat, melyre a kilencvenes évek elején Európában már akadt példa. Végső soron ez instabil belpolitikát jelez, melynek megvannak a maga veszélyei.

A második megfogalmazható tanulság a görög voksolás kapcsán, hogy nagyobb terep jut a választás eredményeképp parlamentbe került politikai szélsőségeknek. Ennek értékelése kétféle lehet: egyrészt mutathatja a demokrácia bizonyos mértékű deficitjét, másrészt működhet egyfajta mementóként is, mely arra szolgál, hogy a majdani kormányzó elitet minél tökéletesebb megoldások alkalmazására – s ezzel együtt a leginkább megfelelő politikai kommunikációra – sarkallja. Egy másik oldalról közelítve az átlagostól eltérő politikai ideológiát valló pártok jövőbeni parlamenti pozícióját, el lehet azon is gondolkodni, hogy az „új” politikai erők mire és mennyire tudják majd használni a megnövekedett politikai befolyásukat, ez mennyire fogja szolgálni ténylegesen a választóik érdekét, illetve hogy a többi politikai párt hogyan képes majd velük együttműködni. Vagyis hogy a görög politikai kultúra milyen mértékben konszenzuskereső és mennyire mutat hajlandóságot a kompromisszumok megtalálására.

A következő tanulság, hogy a választás alkalmával egyik pártnak sem sikerült megszerezni a voksok döntő többségét, vagyis mindenképp koalíció kialakítására van szükség; de ebben még mindig benne van a bénakacsa-effektus lehetősége. A majdani kormányoldalnak ugyanis többoldali ellenzékkel kell szembenéznie, nem beszélve a most is erős, s a jövőben is valószínűleg ugyanilyen következetes nemzetközi elvárásról, mely arra irányul, hogy a görög állam a lehető leggyorsabban rendezze az elsősorban – de nem kizárólag – gazdasági problémáit. Ezenkívül azzal is szembe kell néznie a kabinetnek, hogy valamilyen módon áthidalja a társadalmi ellentéteket, feszültséget.

A soron következő tanulság, melyet meg lehet fogalmazni – és elgondolkodtató – , hogy a görög belpolitika jelen képéhez tulajdonképp a demokratikus intézményrendszerek iránti társadalmi bizalomvesztés vezetett, rövidebben: az emberek apolitikussá váltak. A társadalmi letargia valójában egy meglehetősen hosszú folyamat eredménye, melynek mozgatórugója a görögöket is érintő gazdasági válság. A gazdasági recesszió afféle katalizátorként működött – Görögországban is – , és felszínre hozta az egyébként régóta, látensen meglévő problémákat és a klasszikusnak mondható társadalmi törésvonalakat, melyeket egyébként könnyű figyelmen kívül hagyni. A politikusok nem tudtak releváns megoldásokkal szolgálni a válságot és hatásait illetően, ami nagyban hozzájárult a jelen választási eredmények mindenki által ismert számadataihoz. Másként fogalmazva: a gazdasági válság és következményei, valamint a politikai elit útkeresése vezethetett a jelen helyzet kialakulásához.

Összességében a görög voksolás nem valaminek a lezárásaként, sokkal inkább valaminek a várható kezdeteként határozható meg. Ezen a választáson a görögök kifejezték a változás iránti felfokozott igényüket.